2015. augusztus 19., szerda

I. szakasz: Lüktetők 2.

Ő maga volt az apály, majd a dagály, átélte újra és újra, ahogy csak ő tudja, miként együtt létezik az Élet máshonnanjával, a nagy egésszel. A parton aztán elnyúlva elsodorta ágas-bogas kezével egy homoki lény ürülékét – kényes kis földtúró lehet, amiért a felszínre jár üríteni!
A kecsegtető friss táplálék reményében hamarosan meg is jelentek kedvenc rovarjai (igazából minden faj minden egyede a kedvence volt), az ormótlan, színjátszóan lüktető potrohú lendlegyek. Látogatói számos változatban létező, de itt most nem közölt jelzős szerkezetekkel ellátva döglegyeknek nevezték e kecsesnek nem mondható, zörögve verdeső állatkákat. Vékony, megkövült gyantához hasonlatos szárnyaik csak irányváltoztatásra és a magasság nehézkes tartására voltak jók, a valódi, haladó mozgásról a potroh-lüktetés gondoskodott.
Az Úrnő szendergőn mosolyogva figyelte, amint az egyik ismerős rovar megcélozza a kékesen csillogó fekáliafoltot a könyökén, de lelógó potrohájával nyert lendületét alábecsülve elvéti, s tízcentikkel odébb tudja csak lefékezni magát.
Milyen éhes! – látta meg rajta, ahogy olvasott minden apró rezdülésében.
Negédes duruzsolásba fogott, amely valamelyest (de furcsa mód nem teljesen) megnyugtatta a gyönyörűen rusnya párát, s szinte kényszerítve dagadó hátsója óvatos, apránkénti cipelésére irányította most a rovart a táplálékhoz.
Ó, mily mohón vetette rá magát, és majszolta a nyúlós-tapadós ürüléket!
– Hát szabad ilyen éhesnek lenni? – kérdezte tőle mozdulataival.
De a másik nem törődött vele, még mindig csak szörcsögve falt. Látszólag volt is oka rá, hiszen közelebbről megnézve potroha behorpadva, riadtan lüktetett. Az Úrnő hagyott még neki kis időt, majd ezúttal inkább feromonokkal próbálkozott. – Honnan, kedves? Tán a kietlen puszták voltak ily fukarok hozzád? Netán elszánt űződ akadt?
A lendlégy lábaival légtáncot lejtett, e sokadlagos, bonyolult nyelven jelezve: megértette, de még pár pillanat szükségeltetik.
Az Élet Úrnője türelmességet tettetett – hiszen hogyne érezte volna meg?! Elvégre bizonyos fokig ez a lény is egy ővele, s egyúttal közvetve része annak a törésnek, ami a felszínt háborgatja valahol messze.
– Köszönöm – döngte a légy egyszer csak. – Életembe vágó hírt hoztam, Életem.
– Igen.
– Sokan vannak… És nem te szülted őket.
– Nem.
– A megrontók gyanúsan közel rontják levegőnk az egyik, méghozzá a te Lüktetődhöz. A fürgék és a lomhák is hallgatnak.
– Félnek – mondta ki némi szünet után a légy, amit az Úrnő már régen tudott.