Ő maga volt az apály, majd a dagály, átélte újra és újra,
ahogy csak ő tudja, miként együtt létezik az Élet máshonnanjával, a nagy
egésszel. A parton aztán elnyúlva elsodorta ágas-bogas kezével egy homoki lény
ürülékét – kényes kis földtúró lehet, amiért a felszínre jár üríteni!
A
kecsegtető friss táplálék reményében hamarosan meg is jelentek kedvenc rovarjai
(igazából minden faj minden egyede a kedvence volt), az ormótlan, színjátszóan
lüktető potrohú lendlegyek. Látogatói számos változatban létező, de itt
most nem közölt jelzős szerkezetekkel ellátva döglegyeknek nevezték e kecsesnek
nem mondható, zörögve verdeső állatkákat. Vékony, megkövült gyantához
hasonlatos szárnyaik csak irányváltoztatásra és a magasság nehézkes tartására
voltak jók, a valódi, haladó mozgásról a potroh-lüktetés gondoskodott.
Az
Úrnő szendergőn mosolyogva figyelte, amint az egyik ismerős rovar megcélozza a
kékesen csillogó fekáliafoltot a könyökén, de lelógó potrohájával nyert lendületét
alábecsülve elvéti, s tízcentikkel odébb tudja csak lefékezni magát.
Milyen
éhes! – látta meg rajta, ahogy olvasott minden apró rezdülésében.
Negédes
duruzsolásba fogott, amely valamelyest (de furcsa mód nem teljesen)
megnyugtatta a gyönyörűen rusnya párát, s szinte kényszerítve dagadó hátsója
óvatos, apránkénti cipelésére irányította most a rovart a táplálékhoz.
Ó,
mily mohón vetette rá magát, és majszolta a nyúlós-tapadós ürüléket!
– Hát
szabad ilyen éhesnek lenni? – kérdezte tőle mozdulataival.
De
a másik nem törődött vele, még mindig csak szörcsögve falt. Látszólag volt is
oka rá, hiszen közelebbről megnézve potroha behorpadva, riadtan lüktetett. Az
Úrnő hagyott még neki kis időt, majd ezúttal inkább feromonokkal próbálkozott.
– Honnan, kedves? Tán a kietlen puszták voltak ily fukarok hozzád? Netán
elszánt űződ akadt?
A
lendlégy lábaival légtáncot lejtett, e sokadlagos, bonyolult nyelven jelezve:
megértette, de még pár pillanat szükségeltetik.
Az
Élet Úrnője türelmességet tettetett – hiszen hogyne érezte volna meg?! Elvégre
bizonyos fokig ez a lény is egy ővele, s egyúttal közvetve része annak a
törésnek, ami a felszínt háborgatja valahol messze.
– Köszönöm
– döngte a légy egyszer csak. – Életembe vágó hírt hoztam, Életem.
– Igen.
– Sokan
vannak… És nem te szülted őket.
– Nem.
– A
megrontók gyanúsan közel rontják levegőnk az egyik, méghozzá a te Lüktetődhöz.
A fürgék és a lomhák is hallgatnak.
– Félnek
– mondta ki némi szünet után a légy, amit az Úrnő már régen tudott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése