2015. augusztus 21., péntek

I. szakasz: A kitérő 2.

Milyen jól esett üldögélni! Azok a rozoga csontok olyan megbízhatatlanok voltak… sőt, kiszámíthatatlanok! A minap is combnyaktörést szenvedett, minek gyógyultával lába még mindig úgy recsegett, mintha beszélni akarna hozzá…
Reccs-kropp – próbálgatta, mint egy idióta.
Aztán befejezte e gyermeteg játékot, hiszen az ízületek védelmének egyik sarokköve, hogy ne tegyük őket szánt szándékkal tönkre.
Rugóként pattant fel ültéből, s egy lábra érkezett vissza. Oszlopokat megszégyenítő stabilitással rögzítette magát, majd másik lábát közel spárgába húzta feje mellé, majdnem fiziológia szentségtörést okozva mozgatta át a végtagot, végül tett vele néhány rúgást – a Tusa nevű fogalom tanítványaként válogatott harcművésznek számított, noha elvétve csöppent csupán valódi küzdelembe.
Bemelegedett, folytathatta útját. A kietlen táj csak egyet jelenthetett: közel járt hozzájuk. Noha nem ők – a boszorkányoknak csúfolt őrtündérek – vagy lelakott erődjük volt az úti célja, mégis érezte, hogy ezen kerülőt muszáj lesz beiktatnia: az utóbbi (zavaros módon irányt váltogató időn átívelő) időben határozott változásra, újsütetű, ugyanakkor máris nosztalgikus éberségre lett figyelmes. Mintha valami fel szeretné ébreszteni ebből az álombolygásszerű állapotból. Persze ez a valaki éppúgy lehet önmaga is. Álombolygás közben ugyanis részint egyesül az ember a világ áramlataival, viszont a szendergő, látszólag elszublimált test, annak vágyai, már meglévő gondolatai ritkán, de átcsaphatnak oda, a másik állapotba.
Aztán már ott is volt. A tűző naptól kristályossá égett, a sivatag homokjától majdnem teljesen síkká csiszolt, mindössze repedés számba menő ablakok szabdalta kőfalon megcsodálta mindig megnyerő ifjonti vonásait. Tökéletes. Minek tagadja, jó hasznát veheti, ha el akar érni valamit a tündérboszorkáknál.
Hallott ezt-azt várról és különös lakóiról, s tudta, hogy vigyázni kell az itteni, egymásra testvérként (talán nem véletlenül) tekintő nőkkel. A nagy feladattal ugyanis nagy ingerlékenység párosult.
Itt, ezen egyik, nem fizikai értelemben legmélyebbnek remélt mélységben, sokak szerint a világok gerincén, az időtlen Út Vonalán őrizték Romlást, az azonos nevű általános fogalom szabad, vagy inkább önkényes szellemét.