2015. augusztus 12., szerda

I. szakasz: Lüktetők 1.

Darazsak és pillangók űzték egymást feje fölött, bár sohasem került sor tettlegességre köztük. Állítólag e mesterkéltnek tűnő harmóniát előbbiek megtörték, ha egy-egy állat a hajzuhatagába hullva eltávozott. Vagy az már nem tettlegesség? Meg különben is, mit zavarta volna pont őt? Talán csak kívülállóknak szóló látszat volt eme idill, akárcsak alakja.
Az Élet egyfajta helytartójaként, az Úrnőnek minden mi élő, vagy ahhoz hozzájáruló egyformán kedves volt. Bármi, ami az anyag elevenségét szolgálta – így bűzlött egyszerre a legkülönfélébb állati trágyák förtelmes egyvelegétől, a rothadás melankolikus édességétől, és árasztotta élesen egy rétre való virág ezerféle illatát.
Nagyon sok máshonnani látogatója volt – nem tűrte meg az értelmeseket, az anyag formálóit telepesekként. Óvta az egyensúlyt, amely őt is életre hívta, s az egyébként jóságos, hajlékony Úrnő sosem hajlott kompromisszumra ez ügyben.
Szerette a látogatókat: bár nem vágyott rájuk, állandó jelenlétükre, mégis érdekesnek találta őket, általa meg nem ismerhető világok lakóit. Palotája – melyet magától soha senki nem nevezett volna így – minden egyes eleme az ő kényelmükért lett kinevelve az élet teremtőerejével a tetszhalott anyagból. Patakok, fűágyak, gyümölcsöskertek és válogatott húsú lények, speciális igényekhez növesztett fák alkotta erdők. Paradicsom és… börtön a látogatók számára.
De inkább zsákutca.
Az Úrnő csak Karámnak hívta, óvakodva attól, hogy ezen elnevezés napvilágot lásson.
Odakint, az eszköz híján áthatolhatatlanul sűrű inda és kéreg falakon túl, apró, mérges rovarok vigyázták világa sértetlenségét. Eleinte csak viszketést éreztek azok, akik ki tudtak szökni, aztán egyre kijjebb, vagy jobban mondva beljebb jutva már csípett és fájt is marásuk. Végül a rengeteg méreg gondoskodott arról, hogy a kalandorok belepusztuljanak a felderítési vágyukba. Bár mondják – de vajon kik? –, hogy a különösen ellenállók túlélve a rovarok poklát, a halálos apróságoktól tökéletesen mentes vidékre értek. Ahol aztán a nagyvadak következtek, kik minden teketóriázás nélkül felökleltek, felfaltak, széttrancsíroztak mindent, ami az útjukba került.
Nagyon szépen megalkotott rendszer volt ez; szigorú, de egyszerű, követhető szabályokkal. És működött is igen-igen sokáig. Ám az a hír járta mostanság, hogy távol a palotától, egy félreeső, viszont annál kényesebb helyen a civilizáció rákfenéje ütötte föl a fejét.