Ébredvén az álomban különös dologra lett figyelmes: egy
távoli hang, énekszó. Gyönyörű, de fájdalmas. Eleinte nem is értette, aztán
rádöbbent: egyszer látott, utólag választott hona még idegen
nyelvén szólt, kivéve persze azt a pár versszakot, amit ismert.
…A kicsiny szív megreszket, mielőtt dobbanni kész…
Elindult
a dallam irányába, olvadozott tőle, és marta belülről, mert… Hiszen ez a lánya,
a kicsi leánykája lágyan kristályos hangja. Az ő kedvenc dala száll most a fák
között, ahol máskülönben minden lapít a nagyvadakat és a vadászokat félvén.
Ő
lesz a jutalom? Visszakapja? Lehetetlen… Vagy mégsem? Hiszen erről szól e
vadászat, az álmok, a vágyak megvalósulásáról… De ki hallott még ilyet? Mindig
csak a vadak – nem mintha az nem lenne elég, a ragadozás ősi ösztönéhez szólott
e hely, aki átadta magát neki, annak nem kellett több. Vagy más.
A
meg sem született lánya. Az idő, még ha nem is volt megkerülhetetlen, nyilván
nem stimmelt. De a legnagyobb bökkenő a hely. Látta az utat, az ő útját.
És le is tért róla. Eladta ezért a számára megközelíthetetlen, időtlen helyért.
Ez egy másik szint, elvileg lejjebb, esetleg teljesen máshol, illetve másképp
mint a máshonnani világok.
Megint
körülölelte az őrjítően nem őrjítő gondolat, a tény, hogy ez egy egyirányú
hely. Innen nincs kiút, mert nem is kell senkinek. A szolgáltatást igénybe
vevők saját magukat zárják be ide a magas fokú kielégültség fenntartásáért.
Mi
történt? Valaki, különös és veszélyes hatalommal bíró lejött, és megváltoztatta
a szabályokat? Miért rontaná meg bárki e legvégső menedéket?
…Világod fénylőn felhasad…
Ó,
az az ének! Bár ne szólna. Egyszerre tudta: rettenetes hazugságba csöppent,
nagyobba, mint amekkora e világszövet maga. Ki, vagy miért ámítja ilyen
gonoszul? Ez túl megy minden határon!
Gépiesen
mozgó lábai átvitték a fák vonalán, de így is félve lépett a tisztásra, olyan
természetellenes volt. Terebélyes fa terpeszkedett a közepén, alatta alagútban
patak csörgedezett, pont úgy játszva aláfestő zenéjét az énekhez, mint otthon.
…Az ág büszkén mit bír, roskad…
A
lánya a fán üldögélt, ragyogott és zengett. Maga volt a csoda és a Mindenség
méhének förtelme. Egy kígyó és gyík között félúton csúszó-mászó, fára
tekeredett hüllő sziszegett a lány (Nem, nem az ő lánya!) felé, karmos kis
mancsával nevetségesen lassan markolászta a levegőt, de a daloskedvű teremtés
semmibe vette. Sőt mintha őt, az anyj… sem vette volna észre.
Tehát
a vadak is érzik?
És
igen, a tisztás majdnem túlsó szélén három sárga szem izzott derékmagasságban,
a középső látószerv lusta pislogása egyértelművé tette a nő számára, mi rejtezik
a bokorban. Ennek a fele sem tréfa, az ő vadja is volt már e bestia. Csakhogy
ez is a lánnyal volt elfoglalva, ahogy a többi is az időközben felfedezett
gyülevész állatseregből.
…Boldogságom árad, akár szemeimből könnyem…
Olybá
tűnt, az ének tartotta távol a vadakat, mely felszántotta a nő euforikus
nyugodtságban tespedő lelkét. Ha lélegzetvételnyi szünetet tartott a forrás,
mindig megmozdultak a leselkedő lények, közelebb somfordáltak a legsunyibbak,
de aztán mindig visszakotródtak.
A
kígyó-gyík sem jutott közelebb, bár tőle talán akkor, ott, az egykori vagy
eljövendő valóságban, vagyis inkább az eredet, az Életösvény folyamában sem
féltette volna lányát…
De
miket is gondol! Az ott nem a lánya.
Éppen
kezdett volna szembenézni a ténnyel, hogy fogalma sincs, mitévő legyen, mikor
megrezzent egy méretes bokor. Talán a legnagyobbak képesek legyőzni undorító
énekét?
Nem.
Egy vadász volt az, olyan, mint ő. Sosem beszélgettek egymással, s ez íratlan
szabályt meg nem szegte soha senki, nem is volt rá szükség. Haszontalanság,
mikor vadászni is lehet helyette, s olyankor is kizárólag az űzés kiáltásait
hallatták.
Nincs
beszéd és nem szokás a szemkontaktus sem. A szükség törvényt bont? Kollégája –
micsoda hülye megnevezés! – fesztelenül, szinte szuggerálva bámulta őt. Nem
szólt, de tekintete sokat elárult… vagyis egy valamit, de azt nagyon. A
parancsoló akarat nem hagyott hátra kérdőjeleket.
A
vadászat, vagyis a többiek életének zavartalansága Édesálom e világszövetén, a
boldogságba menekülésért létrehozott Rezervátumban talán mindenek feletti. A
lány pedig valamiképp az övé, s emiatt az ő felelőssége az általa keltett
zavar. Neki kell tennie valamit.
Most
valahogy hamisan surrogtak a kardok, miközben kihúzta őket cirádás
hüvelyeikből. Felvette rajtuk a felemás alapfogást, de… nem, ez nem lehet!
Mintha elvesztették volna tökéletes kézbeillőségüket!
Majdnem
felsikoltott – mégis ki szórakozik vele?! Na meg miért… De talán… Ha megteszi,
véget vethet ennek az egésznek, s újra eggyé válhat… mivel is? Hát a… A
karddal, az űzéssel, a személyes vaddal… A halállal!
Ezt
akarta, ezt akarja az a másik vadász is.
Miközben
mérgesen odacsörtetett a fához, vízbe rúgott egy part menti követ. A csobbanás
csak egy pillanatra törhette meg az émelyítő varázst, a kavics fodrot sem
vetett a patakban. A lányra nézett, aki épp belekezdett a következő versszakba
és továbbra is olyan volt, mintha nem létezne számára senki és semmi más.
Közeledésére
a kígyó-gyík hátrább vonta magát a faágon, feszülten, pislogás és átmenet
nélkül rángatta szemeit ide-oda.
– Te
következel! – morogta neki a nő.
De
a lény nem törődött a vadásszal. Vele szemközt, a törzs takarásából az ágra
szökkent egy róka. Gyönyörű jószág volt, dzsungelzöld bundáján aranyosan
játszott a napfény. Magas hangján a nő felé vakkantott, majd tenyérnyi
távolságra telepedett a kislánytól.
A
gyík sivítva fújtatott.
A
megbabonázott anya megkocogtatta kardlapjával a karvastagságú faágat, melyről a
túlméretes madárka mérgezte környezetét. Erre sem reagált. Megszólítani nem
merte. Félt attól, amit visszahallhatna tulajdon remegő hangjából. Mert a keze
már reszketett. Sosem tapasztalt még ilyet.
Újabb
ok arra, hogy megtegye…
De
hát mégis milyen dolog az, aminél kétségek merülhetnek fel? Ez megint csak nem
az a hely! Akkor miért? Talán nem helyes? Mi van, ha… – ezt nem is szabad
befejezni.
Ámítás,
illúzió, boszorkányság. Véget kell vetni ennek a tébolynak!
A
lány szemei csillogtak az örömtől és láthatóan nézelődött is velük, de nem
találta meg a nőt.
Új,
ismeretlen dal következett; egészen mélyről nyitott, majd mindent beborító
feszültséggel egyre feljebb tört, mintha az éggel akarna birokra kelni. De
elmaradt a titkon világvégét ígérő katarzis, a dallam ehelyett őrült zuhanásba
fogott, hogy aztán a lelket is megrántva, hullámozva feléledjen.
A
hüllő felszisszent, a róka pedig mintha biccentett volna.
A
süket kard elégelte meg először a babonázó dalt. Lesújtott, s a nő követte,
maga mögött hagyva a tétovázást. Nem akart elhúzódó kéjelgést a tetem fölött –
különben is, miféle zsákmány ez? Tovább, száguldani vele, már közel a
porcelánfehér, szeplőtlen bőr. És… És… Igen.
Belehasított
a lányba, az ő valamikori lányának másába. A vére finoman kiserkent, rá a
kardra, a sosem volt anyára. A dalba disszonancia – egyszerű, profán borzalom
vegyült.
A
vágás tovább hasadt, már nem volt visszaút – senki számára. A félig leszabott
fej mögött szálló nő eggyé vált a levegővel, az álommal.
Mikor
legközelebb – úgy rémlett, fájóan hamar – új vadászterületre ért,
szívbemarkoló, túl jól ismert dallam riasztotta fel az átébredés álmából.
– Na,
meg fogod-e ölni harmadszorra? – kérdezte magától az anya, és
hisztérikusan felnevetett.
Ahogy
kínlódva fetrengett, egyszer csak megzörrent feje mellett a száraz bokor, és
egy narancssárgás keretben csillogó, mélyborostyán szempár meredt rá: a
róka.
