Erne még mindig kába volt. Nehéz fejével azon tűnődött, vajon
Romlás érezhet-e hasonlót? Elvégre ő sem sieti el mai társalgásuk kezdését…
Micsoda
terhes éjszaka! Telítve azokkal a jelentéktelen (vagy annak remélt), szapora
álmokkal, melyek csak jönnek és mennek megállás nélkül, nem hagyva nyugtot a
pihenőidejét töltő agynak.
Felkavartál
rendesen, te dög, pedig még alig kezdtünk bele!
Ilyenkor
(meg olyankor, ha rossz volt a kedve, vagy ha esetleg a legritkább esett meg,
vagyis: félt) mindig tett egy kiruccanást valamelyik jól bejáratott
máshonnanba, ahol elvonták a figyelmét, esetleg kikapcsolták.
Vágyta
most is e megváltó-helyeket, de úgy érezte: nem mehet. Még nincs itt az ideje,
még nem tud eleget, a megértés felépítményéhez szükséges állványzatok lábának
nem találta meg a helyet. Sehol sem tart. Ha elmegy, talán elszalaszt valamit… bármit,
hiszen az sem világos mit és hol keressen.
– Mesélj
magadról! – zúzta szét tompa, vizenyős állapotát egy egyszerre lelkes és
parancsoló hang: egyedül Romlás lehetett képes össze nem fésülhető dolgokat
egyidejűleg közvetíteni.
– Magamról?
– hagyta magát visszakérdezni Erne, hiszen még nem volt teljesen képben.
Romlás
nem felelt.
Miért
kéne mesélnem? – ütközött meg a vándor. – Miről
beszél ez? De máskülönben meg miért vagyok itt?
Átkozni
kezdte magában Romlást, de közben rájött: a legtöbb gondolatban rászabadított
csapásnak e furcsa lény még örülne is… És nyerésre áll, bármilyen szabályok
szerint és bármilyen tétre is játsszák e játszmát. Fel kell vennie a kesztyűt,
meg kell mutatnia, hogy nem akárkivel van dolga.
Vándorok
vándora – ugrott be neki, s szinte azonnal
arcon is csapta magát: hiszen ezt is Romlás találta ki!
– Biztos
vagyok benne, hogy magadban tusakodással nem kerekedhetsz fölém. A fizikai
erőszakot pedig szóra sem méltatnám.
– És
ha mesélek? – kérdezte akaratlanul is feldúltan a vándor. – Azzal talán javítok
az esélyeimen?
– Minden
rajtad áll. Számomra mindenesetre sokkal érdekesebb lenne.
– Persze
– csapott le Erne, s érezte azt a belül égető kis lángot, ami jelezte: végül
nem lesz igaza. – Csak még jobban kiszolgáltatnám magam. Miért akarnám
megkönnyíteni a dolgod?
– Az
valóban nem lenne okos húzás – értett egyet Romlás, képzeletbeli hangjában
nevetés bujkált. – De ugyanezzel az erővel magadnak is kedvezhetnél. Arra
kértelek: légy a mesélő. Nem is tagadom: én mindent befogadok, érzékenységem
rendkívüli. Te viszont irányíthatsz. A kulcsszó: tudatosság.
– Hazudozzak?
– támadott megint Erne. – Azt szereted csak igazán, te mindenek megrontója!
– Szeretem
– erősítette meg rövid töprengés után Romlás. – Már csak azért is, mert ez
számomra hazai pálya. De figyelmeztetlek: ne úgy próbálj legyőzni, hogy közben
ezen cél lebeg a szemed előtt! Ezek korlátok. Amivel te rendelkezel: tulajdon,
vándori határtalanságod. Használd fel ezt, szárnyalj!
– Minek?
– kérdezte szemeit dörzsölve a vándor. – Te végig itt leszel és iszod minden
szavam.
– Rázz
le magadról! S ha kell, hessegess el!
Erne
harcművészhez méltatlan kalimpálással űzte el a rókatetemet hátrahagyó, kövér
döglegyeket, melyek most az ő reggelijére vetettek szemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése