Imádta ikerpengéit. Olyan sajátos ívek voltak – sajátosak,
olyanok, mint ő, hiszen róla mintázták őket. Szabadidejében, mikor nem edzett
vagy vadászott, szeretett bennük gyönyörködni pusztán az élvezet kedvéért – a
kovácsmesterek szerint ez csak természetes… De akkor is muszáj még egy kicsit
ajnározni őket! Hisz’ oly agresszívan kecsesek kard-megfelelői: keskenyek,
mégsem törékenyek; gyilkos csúcsaik az ívek mentén elvarázsolnak és
felsebeznek, ha nem figyelsz. Ők döntik el, mikor szabadulsz, s te
összekaszabolva is szívből engedelmeskedsz.
Persze
nem lett volna muszáj kardnak lenniük. Lehet bármi más vágófegyver, bárdtól a
lándzsán keresztül egészen a vajazókésig – tényleg volt ilyen is! Elég
kellemetlen. Na nem mintha az ilyen személyek olyan nagyon kard készíttetésre,
pláne használatra adnák fejüket – hiszen az eszköz maga az illető természete.
De
kanyarodjunk csak vissza e remek és oly szívszaggatóan halálos ív mentén a
jelenbe: itt már nincs semmi. Az űzők arcvonala messze jár, nincs értelme
csatlakozni hozzájuk. Amiért lemaradt az pontosan az, amiért a Rezervátum e
máshonnanjára ébredt: a zsákmány.
Sokáig
küzdött a vad, dicsőség volt vérével mosni a pengéket.
De
most tovább kell lépni. Keresztül a trófeán, át a következő helyszínre, ahol
újabb csodák és megannyi lény vár rá, köztük azzal, amit kimondottan neki
szánnak.
Követni
a kardok gyilkos ívét, futni rajta, majd apróra összemenve csúszni az élen,
végül kiugrani a levegőbe, s ott szép nyugodtan hátradőlni és elaludni.
Belealudt
a világba, bele önmagába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése