Adj jelet! Kérlek!
A
sárkány sírva bőgött, a falak is belerázkódtak kínjába. Csontjain a hártyák
vadul feszültek. Bőre alatt a vasalatok csikorogtak, nyögtek, de nem tarthattak
ellent: a sárkányt összepréselni igyekvő szobát valami nála is erősebb zúzta
össze.
Végül
a szoba húzta a legrövidebbet, ő adta fel elsőként. A rajta képződő végzetes
repedésen keresztül kibújt a sárkány, a szoba pedig alázuhant.
Szanaszél
a végtelen égben találta magát. Nem volt ellenére, nem esett kétségbe,
de még egészen Kékségbe sem. Érezte, hogy nem lehet a dolog, megmenekülése
teljes. Ez csak a kapu – talán nincs is bezárva, de ő akkor sem tudja, miként
léphetne be.
Hova
léphet egyáltalán?
Ha
zuhan, az feltétlenül azt jelenti, hogy ki fog futni az időből, amíg még
cselekedhet?
Mit
tenne apja, aki annak idején állítólag elnyűtte az idő vasfogát? Végül is miért
ne? Bekebelezi, mint egy szendvicset, vagy a légúszók kedvenc desszertjét, a
morzsarétest!
Kivitelezhetőnek
tűnt!
És
ekkor megszólalt az érintett, mintegy jelezve: ehhez neki is volna egy-két
keresetlen szava: – Tik-tak, tik-tak – intette őt az idő.
– Megcsinálom,
nem hiszed?
– Tik-tak
– felelt egykedvűen a másik.
– Az
ő vére vagyok! Elnyűlek!
– Tik!
– dorgálta meg az idő. – Tak!
Lehet,
hogy félreértett valamit? Az idő nem mutatja a félelem leghalványabb jelét sem.
Egyáltalán ki mondta, hogy harcolni kell vele? Apja talán csak kikerülte, hogy
ne keresztezzék egymás útjait…
– Apa…
– sírt fel a semmiből Szanaszél.
Anyja
a karjaiba zárta és csitítgatta: – Nincs semmi baj. Apa jól van, a lehető
legteljesebben: vérének él, ha szeretjük, hagyjuk.
– De
akkor miért? – suttogta elhalón fia, miközben szeme az órára, a légúszók egyik
legnagyobbra tartott találmányára tévedt.
Tik!
Az
eszköz, melyet annyi máshonnan kétségbe vont; akadt, ahol egyenesen úgy
tartották: a Kárhozattól kölcsönözték az alapötletet.
Tak!
– Miért
hívod? Megint hallottalak… amíg álmodtam… annyi mindent…
– Féltelek,
fiam. Nekem, nekünk már mindegy. De te még kijuthatsz talán. Ő tudja…
– Hiszen
te is átébredhetsz! – Szanaszél felült. Egyik combján vörösen ázott a kötés,
bal karja zsibbadt és be volt gipszelve. Kényelmetlenül érezte magát csatakossá
izzadt ágyában. A rozsdásodást meg kell előzni – jutott eszébe.
– Be
vagyunk zárva – jelentette ki ellentmondást nem tűrően édesanyja. – Már eleget
próbálkoztam, és elegem lett az önsajnálatból is.
– De…
az nem lehet… Sikló… nemrég megint áthozott valakit.
– Tartsd
magad távol… attól… attól a…
Anyja
szemében eszelős félelem remegett, jobban illett hozzá, mint az előbbi
határozottság.
– Sosem
értettem, miért vagy vele ilyen ellenséges…
– Mert
szolgál!
– Szolgál-szolgál!
– füstölgött Szanaszél, s úgy érezte, valami elragadja. – A fene nagy légúszó
egó! Baromi büszkén lebegtek a semmiben, amit otthonnak hívtok! Ebben az
álságos kényszerszabadságban, tehetetlenségetek és hitetlenségetek
sivárságában! Egy életen át ölitek lelketeket a kisded gépezeteitekbe,
amelyekkel igyekeztek lenyomni a torkotokon a hazugságot, hogy ti nem szolgáltok!
– Igen,
mi – mosolygott bánatosan a légúszó nő. – Szavaid akár az övéi is
lehetnének, még ha csupán a láz beszél is belőled. Elszomorítasz és végtelenül
boldoggá teszel vele! Semmi kétség: neked megvan az esélyed. Kinőtted
világodat, e börtönt. Számodra máshonnan lesz immár!
Szanaszél
kapásból ellent szeretett volna mondani, de nem bírt – szöget ütöttek fejében a
szavak. Mindig próbálkozott formát adni e gondolatainak, annak, ami marta
belülről.
Ennyi
lenne hát a megoldás?
– Menjünk
innét! – mondta rekedten.
– Mégsem
értesz, Vasfog Szanaszél.
– Hát
segíts, anyám!
– Hogyan,
ha az agyad is vasból van?! – csattant fel anyja egészen élénken, egészen úgy,
mint mikor még igazán élt és dühös volt. – Berozsdásodott az évek során!
– Nincs
vasból. Ahogy én sem. – Nagy levegőt vett. – Nem vagyok az apám!
Anyja
hisztérikusan felnevetett, nehéz volt eldönteni, sír-e közben.
– Ha
tudnád, micsoda igazság rejlik szavaidban!
– Most
ezt miért mondod így?
– Te
nem vagy a vas szülötte.
– Mi?
– Ez
a sok fém, fogaskerék, olaj és gőz. Ez a rideg tudományos számítás. Nem a tiéd.
Te nem vagy a vas szülötte.
Szanaszélt
annyira sokkolták e szavak, hogy csak megismételni tudta: – Nem vagyok…
– Sosem
voltál. Apáddal megpróbáltuk befogadtatni veled. De most már belátom, hogy
hibáztam, mikor rád, vagyis rátok erőltettem világomat, mint kézenfekvő
megoldást, búvóhelyet. Észre kellett volna vennem, hogy e magától értetődés
csakis csapdát rejthet.
Fiam
– szeméből hatalmas könnycsepp buggyant ki és gördült alá, alakját egészen a
földet érésig megőrizve –, apád révén te vándor vagy. Szellemed lerázta a
légúszók jármát, mely… igazad van: hazug.
Elhalkult
mire befejezte.
Szanaszél
akarata ellenére megsajnálta légúszó anyját. Eszébe jutott gyerekkora, az első
repülő leckék, melyeket még szintén kezdő sárkánypilóta apjával vettek. Egészen
addig nagyon nyűgös kiskölyök volt, soha semmi nem elégítette ki, amit csak
lehetett, utált. De a levegő meglovaglása, az új dimenzió meghódítása elvette
negatív attitűdjét. Apja is jobb kedélyű lett. Egy rövid időre boldog, olyan
igazi családdá váltak.
De
most időn és téren át meglátta Szanaszél, amit apján akkor nem tudott
értelmezni: ő már akkor tudta, hogy ez kevés lesz. Nem is bírta. Elment. A
vérének élni, táplálni kíváncsiságát…
Igen,
végre megpillantotta a maga teljes valójában. Gigászi méretéhez képest szaporán
lélegzik, ezer szeme egymástól függetlenül veszi górcső alá a mindenséget.
Szörnyeteg volt. Ő maga volt.
– Etetnem
kell – nyögött fel Szanaszél.
– Kicsikém!
– zokogta anyja. – Próbálj meg… Próbálj elaludni!
– Érzem,
hogy közel a vég… Nem biztos, hogy felébrednék már!
– Itt
már nem is – vett erőt magán anyja. – Álmodj! Mélyre. Oda, ahol Édesálom az úr,
ahol teremtő erővel bír.
– Nem
tudom, hogyan kell, anya! – panaszkodott kisfiúsan Szanaszél. – Apa hogy
csinálta?
– Amikor
apád mélyre ment, először mindig megtisztította a tudatát a légúszók szennyétől.
Odament elalvás előtt meditálni, amitől mi a legjobban rettegünk.
– Le…
esett?
– A
Kékségbe. Folyton kétségbe ejtett ezzel – tette hozzá fanyar mosollyal az
arcán. – Számára magától értetődött, hogy ekképp cselekedjen.
– Láttam…
amikor zuhantam… Láttam valamit. Lehet, hogy…? – Szanaszél hangja elcsuklott,
ahogy elvesztette eszméletét.
Mikor
legközelebb magához tért, éppen lefordult a IV-es Légvár platformjáról. Az őt
letaszító, kis híján utánaboruló édesanyja zokogás zilálta szavait még sokáig,
felfoghatatlanul sokáig hallotta: – Merj nagyot álmodni!
Aztán
mindent elnyelt a Kékség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése