2015. szeptember 27., vasárnap

II. szakasz: A csőszív hatalma 2.

Egyszerre ivott és evett. Szürcsölve szívta fel a még friss vért, de az alvadt állagút sem vetette meg: miután nyálát ráfecskendezte, szinte azonnal, alig várva meg, míg feloldódik a kérgesre száradt, barnás anyag, megkezdte a fulladással fenyegető hazárdjátékot. Nem akart többé megállni, elég volt a tudásból, a világ összefüggéseinek, a történések megértéséből.
Már nem volt éhes, de enni akart. És ölni. Kettőt.
Nem tudott félni a haláltól, mert nem is fogta fel annak mibenlétét, az ész által képzelt mélységeket és magasságokat. Már épp kezdtek végleg telítődni emésztőszervei, mikor felkelt a nap… hirtelen… lobogva… sárgán, mégis vakító fénnyel…
A légy megbabonázva hullott tudatával a lángba, mely visszanézett őrá. Két, bágyadt fénnyel hunyorgó, kormos bőr övezte szem… a légy nem ezt várná az isteni naptól…
Pislogott.
Miért pislogna a nap?
Megint pislogott a szélhámos.
Mit jelent ez a szó, hogy „szélhámos”? Honnan ismeri, ha nem tudja? De hiszen akkor tudja! Ez logika!
A lendlégy egyszerre mindent megértett – azt is, amit eddig fel sem foghatott.
Az éppen fogyasztott ember hajolt most fölé a lángszóró torkolati lángja mögül. Annyi lény gyilkosa, aki segített annak a valaminek elpusztítani az Úrnőt. Egy ember, aki miatt kész volt egyszerű lendlégyként alámerülni a létezés bugyraiba. Csakhogy most már azt is értette, hogy nem veszett ő el sosem teljesen. A bosszú, mely életre hívta halálvágyát, végig jelen volt; egy rovarilag fejlett érzés, ami egyúttal bizonyította: ő még mindig az a különösen okos lendlégy, akinek nevet adott az Úrnő.
Fosmánt.
A betolakodó… áldozat – döbbent rá a rovar. Fegyvere működőképesnek látszik, mégsem fogja bántani. Nem akar ő már senkinek sem ártani, ki tudja, talán élve is felfalhatná…
De nem! Fosmánt nem akart egy gyilkos gyilkosa lenni.
Öklendezni kezdett, s hamar kiadta a behabzsolt vér java részét. Mikor teljesen magához tért, melegséget érzett szőrös hasán. Az enyhén nyirkos felület lüktetett, Fosmánt horpadt kis potroha önkéntelenül is átvette az ütemet. Érezte az életet: vagy valami normál – intelligens – tudatállapotában is felfoghatatlan jelenség játszódott le benne, körötte, vagy némi tápanyag már túl mélyre jutott ahhoz, hogy kihányja, s elkezdte őt működtetni.
Lassan, elkínzottan vonszolva potrohát, megfordult a tenyéren.
Még émelygett, de ő nem volt az a könnyen meghátráló fajta. Összetett szemei lehetséges alaposságával vizslatta a nyomorult embert, és tudta: meg fogja menteni. Legalábbis megpróbálja – a halálos játszma gyomra bacilusai és az ember immunrendszere között már kezdetét vette akkor, mikor a férfi vérét itta.
Innentől minden rajta áll.
És Fosmánt nem akart egy áldozat gyilkosa lenni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése