Egyszerre ivott és evett. Szürcsölve szívta fel a még friss
vért, de az alvadt állagút sem vetette meg: miután nyálát ráfecskendezte,
szinte azonnal, alig várva meg, míg feloldódik a kérgesre száradt, barnás
anyag, megkezdte a fulladással fenyegető hazárdjátékot. Nem akart többé
megállni, elég volt a tudásból, a világ összefüggéseinek, a történések
megértéséből.
Már
nem volt éhes, de enni akart. És ölni. Kettőt.
Nem
tudott félni a haláltól, mert nem is fogta fel annak mibenlétét, az ész által
képzelt mélységeket és magasságokat. Már épp kezdtek végleg telítődni
emésztőszervei, mikor felkelt a nap… hirtelen… lobogva… sárgán, mégis vakító
fénnyel…
A
légy megbabonázva hullott tudatával a lángba, mely visszanézett őrá. Két, bágyadt
fénnyel hunyorgó, kormos bőr övezte szem… a légy nem ezt várná az isteni
naptól…
Pislogott.
Miért
pislogna a nap?
Megint
pislogott a szélhámos.
Mit
jelent ez a szó, hogy „szélhámos”? Honnan ismeri, ha nem tudja? De hiszen akkor
tudja! Ez logika!
A
lendlégy egyszerre mindent megértett – azt is, amit eddig fel sem foghatott.
Az
éppen fogyasztott ember hajolt most fölé a lángszóró torkolati lángja mögül.
Annyi lény gyilkosa, aki segített annak a valaminek elpusztítani az
Úrnőt. Egy ember, aki miatt kész volt egyszerű lendlégyként alámerülni a
létezés bugyraiba. Csakhogy most már azt is értette, hogy nem veszett ő
el sosem teljesen. A bosszú, mely életre hívta halálvágyát, végig jelen volt;
egy rovarilag fejlett érzés, ami egyúttal bizonyította: ő még mindig az
a különösen okos lendlégy, akinek nevet adott az Úrnő.
Fosmánt.
A
betolakodó… áldozat – döbbent rá a rovar. Fegyvere
működőképesnek látszik, mégsem fogja bántani. Nem akar ő már senkinek sem
ártani, ki tudja, talán élve is felfalhatná…
De
nem! Fosmánt nem akart egy gyilkos gyilkosa lenni.
Öklendezni
kezdett, s hamar kiadta a behabzsolt vér java részét. Mikor teljesen magához
tért, melegséget érzett szőrös hasán. Az enyhén nyirkos felület lüktetett,
Fosmánt horpadt kis potroha önkéntelenül is átvette az ütemet. Érezte az
életet: vagy valami normál – intelligens – tudatállapotában is felfoghatatlan
jelenség játszódott le benne, körötte, vagy némi tápanyag már túl mélyre jutott
ahhoz, hogy kihányja, s elkezdte őt működtetni.
Lassan,
elkínzottan vonszolva potrohát, megfordult a tenyéren.
Még
émelygett, de ő nem volt az a könnyen meghátráló fajta. Összetett szemei
lehetséges alaposságával vizslatta a nyomorult embert, és tudta: meg fogja
menteni. Legalábbis megpróbálja – a halálos játszma gyomra bacilusai és az
ember immunrendszere között már kezdetét vette akkor, mikor a férfi vérét itta.
Innentől
minden rajta áll.
És
Fosmánt nem akart egy áldozat gyilkosa lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése