Szó nélkül – tudva, amit részére tudatni akartak – elfogadta
a falatka kínálta homogén, ragacsos pépet. Édes, enyhén vaníliás, de annál
sokkal elevenebb illatot árasztott. Megmártotta benne ujját, és lenyalta. Még a
sokat látott vándor számára is ismeretlen alapanyagok ragyogó keveréke
egyáltalán nem bizonyult gejlnek, mint ahogy azt a férfi zsigerből várta. Íze
széles skálán mozgott, szinte táncolt. Igen, az éhség megszűntéig jóízűen lehet
majd fogyasztani magában is, de talán akkor sem lesz baj, ha degeszre tömi
magát vele, ellentétben a legtöbb cukrászcsodával.
Felér
egy élménnyel, egy újjal.
De
vajon elég lesz ez ahhoz, hogy kiverje fejéből a látottakat?
A
történtek, vagyis egy vérzésnek induló hulla nem lett volna önmagában különösen
megrázó, hiszen egy vándorról, nem is akármilyenről beszélünk. Erne oly sok
mindent látott és tapasztalt, hogy abba belekezdeni sem lenne értelme ilyen
rövid fejezetek mellett…
Maga
az esemény tehát ki nem zökkenthette, sokkal inkább a körítés. Mesterkéltség.
Hatalom. Mikroszkopikus lábnyomok, apró, hátrahagyott hámfoszlányok, vagy egy
régi, helyzetidegen beázás elszíneződései.
Ahogy
tovább olvasott a még a falakon is kifigyelhető, porszemnyi jelekben, Erne
számára bebizonyosodott, hogy a Romlással szembeni játszmához bizony valamennyi
vándori tapasztalata elkél majd. És az sem biztos, hogy ellenfele egyedül van:
a minták zavarosak és nagyon régi jegyeket hordoznak, melyeknek ma is jár a
tisztelet, és semmiképp sem félvállról veendőek.
Megpróbált
a tálból inni, de ahhoz túl sűrű volt a pép. Nem kapott evőeszközt, a falatka
pedig már – méreteihez viszonyítva – messze, méterekre totyogott…
Persze,
hogy a kezében ott a kanál…
Erne
nem volt éppen kényes, egészséges lustasága pedig végleg megpecsételte a
kulturált evés sorsát. Ahogy ujjaival kanalazgatta, róluk pedig szopkodta,
szürcsölgette a súlyos levet, úgy tért vissza belé az életnedv-kedv, ami nem
kiirtotta, sokkal inkább elnyomta azt a nyugtalan aggodalmaskodást, amit Romlás
előadása kiváltott belőle. Ott is hagyta az összehordott bútorok ellenére is
puritán benyomást keltő lakosztályát, és a dögnek fekhelyt biztosító
emelvényéhez indult.
– Ki
lehetett képes meggyilkolni Ravaszdit? – tette fel morogva energikussá tisztuló
tudatának a kérdést. – És leszámítva azt, hogy a híresztelések alapján milyen
borzasztó irritáló tudott lenni, mi oka lehetett rá?
Ő
maga is ismerte az áldozatot, de csak futólag és mélyről, ahol gyakran
nem könnyű a tapasztaltak értelmezése. Ezenfelül idejét sem tudhatta már a
találkozásnak, ezeken az álom-utakon ugyanis az idő korántsem a szigoráról volt
híres. Mint mindenre, emlékezni természetesen jól emlékezett a már-már
kápráztatóan élénk narancs bundájú, fehér hasú, tiszteletre méltóan megtermett
vadászra. Mennyire nem hasonlított erre a bohózatba illő sivatagi rokonára!
Havas
tájon lelt rá a rókára (vagy fordítva), amint éppen vadat cserkészett.
Hihetetlen érzékeivel kifigyelte az ember-térdig érő hó alatt kocorgó
rágcsálót, majd szinte függőlegesen felugorva, pofával előre belefúródott a
hóba.
A
következő pillanatban öröm-vinnyogva rázta le dús, téli szőrzetéről a havat,
szájában a még mindig rángatódzó, szőrös kis lénnyel. A vándorra nézett, akit
elbűvölt az állat egyszerű, de nagyszerű boldogsága. Éppen belefeledkezett
volna a szívderítő képbe, amikor kiszúrta a rejtett értelmet: épp ellenkezőleg,
a róka figyelte őt vidáman, ahogy ha nem is alsóbbrendűt, de mindenesetre
csekélyebb értelműt szokás nézni kellő, mégsem elegendő bölcsességgel
felvértezve.
A
róka egy pillanatra megvillantotta fogait, de ez nem vicsor volt. Mikor a
későbbi Erne hűlt helyére loholt, vércseppekre lett figyelmes a hóban. Olyan
hideg volt, hogy alig-alig színezték meg a mindent beborító fehérséget megfagyás
előtt. Egyszerűen érezte akkori, kevésbé kibontakozott érzékeivel is, hogy
mintát lát, noha felesleges lett volna keresni a bármivel is azonosítható
részeket: a megfejtést önmagán keresztül kaphatta meg.
Az
ellenség könnyei – ez ugrott be neki legelőször, s
aztán még számos, látomással felérő címet adott a mulandó, ravasz műalkotásnak.
Sokkal
később ébredt csak rá, ki volt valójában a magányos téli tundra vadásza. Nem
lehetett más. Nem osztotta meg senkivel a történteket, mert nem akarta, hogy
megtudják, miért ilyen biztos a Rókák Hercegével való találkozásban. Ebben az
egy esetben szégyellte vándori készségét a külvilág előtt. Hiszen mintha egy
istennel találkozott volna! Kiváltságosnak viszont sosem szeretett tűnni –
talán mert az egyik utolsó vándorként lényegében az volt.
De
pont jó volt ez titoknak. Nem is kívánkozott ki belőle – egészen addig, míg a
kósza híresztelések megkerülhetetlen ténnyé nem nevezték ki magukat, azaz:
Ravaszdi halott.
– Mi
köze van az én Szanaszélemnek és a te fiadnak első gyilkosodhoz? Akarom
mondani: Ravaszdi első gyilkosához.
– Azt
hittem, ma már nem számíthatok társaságodra – szólította meg a rókatetemből
Romlás szelleme, miközben a férfi lerakta kiürült tálját.
– Még
egyszer szembe akartam veled nézni. Álomban sok minden a helyére kerül, amit
nappal nem tudunk feldolgozni. Kell még egy lenyomat lefekvés előtt, egy falat,
még ha érdemi válaszra nem is méltatsz.
– Remélem,
azért nem akadok majd a vándorok vándorának torkán! – cukkolta Romlás,
gondolat-szava nyomán a szél selymes, rövid szőrszálakat sodort le a tetemről.
Erne
elmarkolta szájáról a csiklandozó bunda-maradványt, majd óvatosan hátrálni
kezdett.
– Másra
számítottál? – visszhangzott a kérdés a vándor fejében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése