Vörös tünde – elevenítette fel a kifejezést a király.
Határozottan ismerősnek tűnt neki. Valami dajkamese talán? Azoktól bármi
kitelik… A vénasszonyok (a dohszagú dajkák) fenyegetőztek meg nem fogadott
tanulságok következményeiről, mert hogy szerintük mindennek megvan a maga
igazságtartalma, még ha az egy hideglelős rémtörténetbe is van ágyazva…
De
hoppá!
Most,
hogy így mélyebben leásott múltja elhagyatott, félig beomlott tárnáiba, meglelt
egy elfeledett bejáratot, lesodorta a zárat helyettesítő pókhálót egy szinte
szitává rágott, oldalára állított ládáról, majd feltárva az ajtónak is beillő
fedelet, végtelen, mégis évszázados sötétség borította, hideg nyirkosságtól (és
persze dohtól) terhes katakomba-csarnokba jutott.
És
igen, ott lélegzett nehezen, súrlódó hangot hallatva az Úr, a koronás Vörös
Démon. Ki önkéntes szolgálóiból (melybe a katonák, de maga a népe, sőt tulajdon
rokonai is beletartoztak!) merítette erejét, s építette föl mérhetetlen
hatalmát, a tornyot, melynek csúcsáról egyes egyedül ő érinthette meg Istent,
így válva egyenrangúvá vele, egyúttal elérve azt, hogy az addigi Úr elhagyja
helyét.
De
a torony maga, a test-téglák hamarosan megelégelték sorukat, s fellázadva
elkezdték megbontani az építményt. A magát Istenné avanzsáló Vörös Démon ekkor
bősz haragjában mindent felülmúló hatalmával nemes egyszerűséggel kiirtotta
engedetlen népét.
Azzal
viszont nem számolt, hogy az immáron élettelen és nagyon is nyugodt testek
oszlásnak indulnak, a férgek és a dögevők is bedolgoznak, s a torony szépen
lassan veszít magasságából, még ha oldalirányba terebélyesedik is egy kicsit –
de ez már nem segített a Vörös Démonon.
Magára
maradt. Halott népe és szerettei, az ő áldozatainak maradványaiból emelt,
kifordított sírhalom tetején ült, befészkelve magát hegynyi csont-trónjába.
Minden egyes mozdulatára széjjelebb csuszamlott a halom, tovább csökkentve
élettelen, az egykori Istenével szöges ellentétben álló, hamis és céltalan
erejét.
Ott
ül most is kényszeres rezzenetlenségben, éppen csak, de azért haragosan
lélegezve; beleőrülve tettébe, s a hatalom akarásába.
Így
végezte hát – s tulajdonképpen végzi most is a Vörös Démon.
Maga
is boszorkány, aki ilyeneket mesél gyerekeknek
– zsörtölődött magában a király. – Könnyebben is megértettem volna a leckét,
miszerint ne hagyjuk elhatalmasodni a hataloméhséget magunkon és hogy őrizzük
meg emberi mivoltunkat. Én balga tartottam magam a mese intelméhez, de mire
mentem vele? Majdnem megölt az unalom…
A
király körbeindult a királynak is pompás lakosztályban. Bordó bársonyfüggönyök
szabdalták az aranyozott növénymintákkal ékesített, sötét, optikailag mélységbe
húzódó falakat. A bútorok mindegyike egyazon asztalosmester keze munkái
lehettek; egyenként, a finom, talán szándékos eltérések ellenére is
remekműveknek számítottak. A gyertyatartónak álcázott, izzó végű, arany színű
fém agancsok egyszerre biztosították a finoman pulzáló világítást és a meleget.
Technikailag rendkívül magas színvonalú, tartalmilag érdekes festmények
tucatjait keretezte a falak mintázata. Egyiken idilli környezetben kútról
nevetve vizet hozó lányka, kinek korsóján apró, mégis feltűnő repedés
éktelenkedett – szinte látta az ember, ahogy hazaérve kiürül az egész. Aztán
egy másikon kettőnél több lény valószínűleg vak szerelméből származó poronty
feküdt egy halom szalmán, hanyag lenézéssel szemlélve a körülötte térdre
ereszkedett, áhítatos embereket.
És
még hasonló finomságok.
Virágének,
a Vörös Angyal libegett be a flancos terembe.
– Hamarosan
indulunk – jelentette be nő; a király már nem tudott rá lányként gondolni.
– Megoldottátok?
– érdeklődött élénken. – Hogyan?
Virágének
elengedte a füle mellett a kérdést.
– Hová
megyünk? – próbálkozott máshonnan a király, s egyik oldalt elegánsan
félresodorta palástját, de maga sem hitte, hogy hathat egykori daliás termete
szellemével a nőre.
– Le.
– Mennyire?
– fogta el az izgalom a királyt: Hiszen válaszolt! – Azt hallottam, nem mehetünk akármeddig…
– Te
nem is – állította meg Virágének hűvösen, de egy kicsit huncutul: valami a
régiből, Égbolt Siklóból. – Kiteszlek ott, ameddig lejuthatsz, hogy azt ne
mondhasd: bezártalak. Egyébként szerintem ott fogod magad a legjobban érezni,
ahol a saját határaid is fekszenek. Elsőre mindig az a legérdekesebb.
– Mi
lesz Szúróval? – kérdezte gyanakodva a király. Az alak még mindig nem volt neki
szimpatikus, de mibenlétéből kiindulva talán nem is lehet…
– Őt
tovább kísérem, hogy megkíséreljük kiszabadítani egyszülőjét, a romlás
fogalmát.
A
királynak ennyi is elég volt, a Szükséges Rossz nem izgatta különösebben (amíg
kellő távolságra volt tőle), az abból adódó sorstársiasság sem hozta közelebb
hozzá, hogy Virágének mindkettejüket kihasználta.
– És
aztán? Mihez kezdesz?
Virágének
hatalmasat, ezredévnyi szenvedésnek megfelelőt sóhajtott fel.
– Betörök
a Kárhozatba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése