2015. szeptember 2., szerda

I. szakasz: Lüktetők 4.

Óvatlanul bokáig süllyedt a pernyében. Undorodott. Ez nem természetes. Így nem végzik az Élet lényei.
Lábai nyomán férgek tenyésztek, hogy felkutassák a még használható szöveteket, tevékenységük egy kevéske örömmel töltötte el az Úrnőt. De még mindig borzasztóan fel volt dúlva.
Fosmánt, a bátor ésvagy hűséges lendlégy étvágyát is felkorbácsolta e dögevők, e buta konkurencia jelenléte, de nem akarta az Úrnőt elszomorítani.
Felzárkózott hozzá, mire a fenséges, fajtalan nőalak oda se pillantva kinyújtotta karját. A légy letelepedett rá, feszülten lüktető potrohát ösztönösen beillesztette az Úrnő ág-csontjai közé. Egy kisebb örökkévalóságig eggyé vált vele.
– Jegyezz meg jól mindent, szárnyas gyermekem! Talán lesz kinek elmesélned a csatát!
A lendlégy felfogta, hogy mire készítik fel.
– Életem, ne vesd alá magad a sorsnak, kérlek!
– Mindennek vége lesz egyszer.
– Még az Életnek is?
– Csak remélhetjük, hogy lesz ideje átalakulni.
Ezt már nem értette az állat.
– Biztos szükséges a harc? Bűnük megtorlást érdemel, de nem térhetünk vissza többedmagunkkal?
– Most az a fontos, hogy ne ronthassa tovább a levegőt… a földet és vizeket. Siettetni akarom, megmutatni: itt nincs biztonságban. Ha ennek ára ez az egy életem, ám legyen.
A légy mélységes bánatát kifejezendő, feromonokban dúskáló nyálka-ürülék koktélt csorgatott az Úrnő karjára.
– A mennyezetre! – irányította kedvesen a legyet. – Figyelj, de ne kockáztass!
Fosmánt azt szerette volna válaszolni, hogy: „Te se!”, de tudta, minden próbálkozása hiábavaló. Az Úrnő felsőbbrendűsége, tetteinek megalapozottsága kétségbevonhatatlan.
Közel egy időben értek a Lüktető csarnokába. A légy látta a vöröslő gonosz fényt az Élet ezen szíve fölött, és ki tudta venni a körülötte álló, tüzes rudakat tartó, sötét alakokat.
Az Úrnő macskaszeme viszont egészen pontosan felmérhette a terepet: tizenegy páncélos gyújtogató maradt. A szagukról is érezte máshonnaniságukat. Ám a rettegett vezérük más kalap alá tartozott.
De melyik alá?
Az ő ruháinak is volt szaga, az elfogyasztott ételek aromái fűszerezték az ő kipárolgásait is. Mégis teljességgel ismeretlen és beláthatatlanul veszélyes létformaként kellett rá tekintenie, aki egyáltalán nem fél. Maradéktalanul meg is barátkozott a kissé pesszimista, Fosmántnak előadott gondolatokkal.
– Nem tudnád valahogy jobban megmutatni magad? – kérdezte a vörösben játszó férfialak. – Noha egész jól látok a sötétben, igazán kíváncsi lennék rád nappali fényben színpompázva. Nem lángoló tested fényében szeretnélek megcsodálni.
– A gyújtogatóid sosem látnak meg engem.
A férfi a sötét miatt alig kivehetően bólogatott. Az egyik zsoldos oda-vissza próbálgatta, hogy ki van e biztosítva lángszórója. A félelem e megnyilvánulása ragályosnak bizonyult.
– Lenyűgözöl – folytatta a betolakodók vezére, mikorra elhalt az utolsó kattanás is –, még ha az alkotódhoz sosem érhet fel nagyságod.
– Egy közös vonás – ejtette ki az Élet által súgott gondolatot az Úrnő.
– Szóval tudja – állapította meg közönyösen a férfi.
– Már itt sem lennél, ha tudnád, mit tud és hogy mire képes.
– De itt vagyok. És ahogy elnézem, majrézó kis barátodat leszámítva egyedül vagy. Szüleink nélkül kell megvívnunk egymással.
– Erre ne vegyél mérget.
– Ha te mondod – hagyta rá a betolakodó.
– Adok én neked.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése