Óvatlanul bokáig süllyedt a pernyében. Undorodott. Ez nem
természetes. Így nem végzik az Élet lényei.
Lábai
nyomán férgek tenyésztek, hogy felkutassák a még használható szöveteket,
tevékenységük egy kevéske örömmel töltötte el az Úrnőt. De még mindig
borzasztóan fel volt dúlva.
Fosmánt,
a bátor ésvagy hűséges lendlégy étvágyát is felkorbácsolta e dögevők, e buta
konkurencia jelenléte, de nem akarta az Úrnőt elszomorítani.
Felzárkózott
hozzá, mire a fenséges, fajtalan nőalak oda se pillantva kinyújtotta karját. A
légy letelepedett rá, feszülten lüktető potrohát ösztönösen beillesztette az
Úrnő ág-csontjai közé. Egy kisebb örökkévalóságig eggyé vált vele.
– Jegyezz
meg jól mindent, szárnyas gyermekem! Talán lesz kinek elmesélned a csatát!
A
lendlégy felfogta, hogy mire készítik fel.
– Életem,
ne vesd alá magad a sorsnak, kérlek!
– Mindennek
vége lesz egyszer.
– Még
az Életnek is?
– Csak
remélhetjük, hogy lesz ideje átalakulni.
Ezt
már nem értette az állat.
– Biztos
szükséges a harc? Bűnük megtorlást érdemel, de nem térhetünk vissza
többedmagunkkal?
– Most
az a fontos, hogy ne ronthassa tovább a levegőt… a földet és vizeket. Siettetni
akarom, megmutatni: itt nincs biztonságban. Ha ennek ára ez az egy életem, ám
legyen.
A
légy mélységes bánatát kifejezendő, feromonokban dúskáló nyálka-ürülék koktélt
csorgatott az Úrnő karjára.
– A
mennyezetre! – irányította kedvesen a legyet. – Figyelj, de ne kockáztass!
Fosmánt
azt szerette volna válaszolni, hogy: „Te se!”, de tudta, minden próbálkozása
hiábavaló. Az Úrnő felsőbbrendűsége, tetteinek megalapozottsága
kétségbevonhatatlan.
Közel
egy időben értek a Lüktető csarnokába. A légy látta a vöröslő gonosz fényt az
Élet ezen szíve fölött, és ki tudta venni a körülötte álló, tüzes rudakat
tartó, sötét alakokat.
Az
Úrnő macskaszeme viszont egészen pontosan felmérhette a terepet: tizenegy
páncélos gyújtogató maradt. A szagukról is érezte máshonnaniságukat. Ám a
rettegett vezérük más kalap alá tartozott.
De
melyik alá?
Az
ő ruháinak is volt szaga, az elfogyasztott ételek aromái fűszerezték az ő
kipárolgásait is. Mégis teljességgel ismeretlen és beláthatatlanul veszélyes
létformaként kellett rá tekintenie, aki egyáltalán nem fél. Maradéktalanul meg
is barátkozott a kissé pesszimista, Fosmántnak előadott gondolatokkal.
– Nem
tudnád valahogy jobban megmutatni magad? – kérdezte a vörösben játszó
férfialak. – Noha egész jól látok a sötétben, igazán kíváncsi lennék rád
nappali fényben színpompázva. Nem lángoló tested fényében szeretnélek
megcsodálni.
– A
gyújtogatóid sosem látnak meg engem.
A
férfi a sötét miatt alig kivehetően bólogatott. Az egyik zsoldos oda-vissza
próbálgatta, hogy ki van e biztosítva lángszórója. A félelem e megnyilvánulása
ragályosnak bizonyult.
– Lenyűgözöl
– folytatta a betolakodók vezére, mikorra elhalt az utolsó kattanás is –, még
ha az alkotódhoz sosem érhet fel nagyságod.
– Egy
közös vonás – ejtette ki az Élet által súgott gondolatot az Úrnő.
– Szóval
tudja – állapította meg közönyösen a férfi.
– Már
itt sem lennél, ha tudnád, mit tud és hogy mire képes.
– De
itt vagyok. És ahogy elnézem, majrézó kis barátodat leszámítva egyedül vagy.
Szüleink nélkül kell megvívnunk egymással.
– Erre
ne vegyél mérget.
– Ha
te mondod – hagyta rá a betolakodó.
– Adok én neked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése