Mire biztos távolságra értek, a király már majdnem kifulladt.
Vadul lihegett, de a légúszó is szaporábban vette a levegőt. Nem baj, ebben a
zegzugos szerelékfolyosóban nem szúrhatta ki őket kíváncsi szempár, a gépek
surrogása és csattogása a fül dolgát is ellehetetlenítette.
– Itt
elég. – Égbolt Sikló légzése helyreállt, ami valamelyest kizökkentette a mellét
üveges szemmel bámuló királyt: most, hogy végre megálltak, elengedte koronáját.
Tenyerébe sötéten benyomódott a minta egy része.
A
légúszó összeráncolt szemöldökkel meredt le a férfira, ahogy egyre lopta a
távolságot a keblek és az arc között.
Ragyogó!
Egy szarszagú, kivénhedt, kanos idióta. Hogy eshetett rá a választása?
A
király egyszerre zokogásba tört ki és csatakos szakállal beleborult Sikló
dekoltázsába. Valamit motyogott, bár a sokféle testnedvből kifolyólag
inkább a csobogott lenne a megfelelő kifejezés.
– Megölted?
– kérdezett rá türelmetlenül a lány a szótöredékek alapján.
A
király egyre csak hajtogatta a szót.
– Kicsodát?
– érdeklődött Sikló majdnem őszintén.
– Hát
a srácot… – Férfiasan vinnyogott egy sort. – Azt a Szanaszelet, vagy
kit. Olyan… Pont olyan, mint… mint Erne…
– Hogyhogy
megölted Szanaszélt? – Sikló ezzel keményen (szíve szerint a hajánál fogva…)
felemelte az ázott fejet.
– Én…
én…
Sikló
fújtatott egyet, de a király nem vette észre ingerültségét.
– Szóval
én… hirtelen haragomban… megfertőztem őt. A kórsággal. Ez annyit jelent,
hogy… megöltem.
– Csak
nem a fantazma-pestisről gagyogsz? – élénkült fel a lány.
Ekkor
a királyt maga alá gyűrte a zokogás újabb rohama.
– A
tégely, meg az az ecsetecske! – világosodott meg Sikló. – Ó te koronás
csirkefogó! Nem hittem, hogy a terveim alapvető szükségletén túl hasznomra
lehetsz!
– Nem
értem – szipogott a király.
– Nem
is kell. Ereszd szélnek Szanaszélt, ő nem Erne. Helyette inkább koncentráljunk
a vágyaidra!
– A
vágyaimra? – rökönyödött meg a másik. – Pont most?
– Szanaszél
neked senki! – csattant fel a légúszó. A király alig ismert rá: úgy
érezte magát a szűkös szerelékfolyosóban, mint pókhálóba gabalyodott rovar,
akit éppen elevenen felfalni készül a nyolclábú halál.
– Akárhogy
is… a vágyaim… – keresgélte a szavakat félénken, az agresszív lány következő
dühkitörését várva – téged az ég küldött… – Micsoda szavak! Hiszen legfeljebb
mutatóban, királyi kötelességét teljesítendő viselkedett hívőként. – Mindig…
ezt akartam.
– Ezt
– pillantott Sikló saját kebleire, majd széttárta karjait – vagy ezt, a
máshonnanok tömkelegét?
– Mindent
– sóhajtott kissé beletörődötten a király.
– Mire
lennél képes, hogy folytathasd? Hogy a végtelenbe menekülj, és megtapasztalj
mindent, amit valaha is elképzeltél?
– Szerintem
tudod.
– Hallani
akarom.
– Bármire,
Sikló. Bármire.
– Akkor
kezdjük az első vággyal. Ha összejön, megkapod tőlem a többit.
A
király nyelt egyet, szégyenletesen elbizonytalanodott a csitri előtt.
Megváltozott, mióta elhagyták Ernét… vagyis hogy Szanaszélt, ezt most már
tisztán látta. De e felismerés egyáltalán nem segített és nem is befolyásolt
semmit – egyedül ő volt neki ezen az idegen világon, egyedül ő lehet kalauza a
beígért máshonnanokon. Végül csak erőt vett magán: – Mire kellek én neked?
Megkaptál… megkaptad a királyi skalpot. Hatalmam itt nincs. Bármit megtehetsz.
Miért nem dobsz el?
– Mert
amit valójában akarok, még mindig két részben, benned és bennem várakozik az
egyesülés pillanatára. – Nekinyomta homlokát a férfiénak. – Hogy utána
miért nem doblak el? Nos, megoldottad nekem a Szanaszél képezte problémát,
szükségtelenné téve a légúszók bezárását. Ennyi jár neked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése