II, szakasz: A csőszív hatalma 3.

Félsiker: az ember még élt. Fosmántnak egy egész örökkévalóságnak tűnt begyűjtenie a szükséges anyagokat. Legalább két tucat tetemet végigjárt és -repült, mire mindenből a megfelelő mennyiség lötykölődött gyomrában.

Émelygett és egyre jobban kínozta hányinger, ahogy az elkészülő elegy megtámadta bélflóráját, irtva mindent, ami a szervezet számára hasznos, vagy egyenesen létszükséglet. Alig sikerült a sebhez vánszorognia, az elfogyasztott és bennmaradt kevéske vér már nem tudott több energiát szolgáltatni számára, s csak remélhette, hogy az ember felfogja, mit csinál… Vagy ha más nem, hát közel van már annyira a halálhoz, hogy ne akadályozza meg.

Ekkor megint hallotta a hangját. Már gyűjtés közben is beszélt  álmában a szerencsétlen. Fosmánt ismerte a nyelvet, futárként sokakat hallott az Élet máshonnanján, s hébe-hóba maga az Úrnő is tanítgatta a természetgyógyászat mellett. Az artikulálatlanság miatt ugyan nem értette az összes szót, de amit felfogott, abból kitalálta: az ember a családját akarja, valami azonban nem engedi – átfogó értelmet nem talált benne.

Gond nélkül elérte a csúnya, karmolt sebet. Fertőzés nélkül talán túléli az emberfajú. Ám ahhoz előbb egy utolsó, kiadós hányás szükségeltetik.

Az ember bágyadtan, résnyire nyitott szemhéjai közül figyelte őt… Vagy csak épp arra meredt üveges szeme? A kérdést megválaszolta ő maga:

– Nem bírok… Túl mély… És mozgolódnak… az álmok… Nem engednek… Gyenge vagyok áttörni… Hallotok? Ha igen… Szeretlek titeket…

Bizonyos szempontból ez jó: hallucinál és így kellően tehetetlen; csak el ne hagyja magát ragadni teljesen…

Fosmánt nagyot szippantott lecsorgó, friss véréből, s az íz, mely az előző, vadállati lakoma emlékét idézte, rögtön tette is a dolgát. Alig maradt ideje a sebbe nyomni szívócsövét és különálló száját.

És hányt. Szervezetének a mai nap jócskán betett, ez a mostani megerőltetés vészjóslóan fájt. Teste és belső szervei össze-összerándultak, görcsösen remegett, miközben az öklendezés révén kierőltette a maradék levet is.

– Segítség… – lehelte az ember.

Fosmánt elkészült, s legszívesebben ő is segítségért kiáltott volna. De legalább megérdemelten pihen: többet már amúgy sem tehet. Lábai engedetlen módon dobálták féloldalasan, míg fel nem fordult. Szívókája életmentő szerencséjére belelógott az undorító vérbe, a máskülönben oly becses táplálékba. Utolsó erejével visszaverte üres, steril gyomra tiltakozását, és egy szűk kortynyit magához vett az emlős életének vízéből. Ennyi pont lehetővé teszi, hogy teste kissé megnyugodjon, túltegye magát a sokkon, s talán ha addig nem döglik meg, nyelhet egy rendesebb kortyot is, hogy aztán megint várjon…

Addig nincs mit tenni, mint feküdni, és haldokolva hallgatni a haldoklót.

Tovább ezen az ösvényen!

Átvágnék a következő ösvényre!

Vissza az elágazáshoz!