Az álmok mozgolódnak.
A
király kelletlenül a Szükséges Rossz felé fordult. Minek jött ide? Annyival
jobb volt, mikor eltűnve szem elől félrevonult valami távol eső szobába. Éles
vonásai fény-árnyék határokat alkottak, szürke szeme ennek megfelelően hol
sötét veremnek, hol csillogó ékkőnek tűnt. Bagolyszeme mindig ugyanúgy
ragyogott.
Mozgolódnak?
Mit akarhat ezzel? – Legyintett volna, ha mert volna. –
Bolond!
Virágének
másképp vélekedett: – Honnan veszed? – kérdezte érdeklődve.
– Neked
nem kéne érezned, vörös tünde?
– Érzem.
Te is képes vagy rá?
– Direkt
módon nem. – Beljebb lépett, felemás tekintetét keresztülhordozta a szobán, s
úgy tűnt, semmi nem köti le. – Tenni készültem egy kiruccanást lejjebb, Rémálom
egyik bugyrába. Aztán…
– Hova?
– Balszerencsébe
tartottam.
A
nő megborzongott.
– Sosem
értettem, miért menne oda valaki önszántából.
– Miért,
mi van ott? – vetette közbe a király, mire sajnos a Szükséges Rossz válaszolt.
– Beszélő
név – felelte kajánul. – Ott a dolgok a legrosszabbkor sülnek el balul.
– Nem
nyer soha senki lutrin? Netán nincs győztes a kártyajátékokban?
– Most
aztán roppant elégedett lehetsz magaddal! – hordta le megvetően Virágének. – Ha
nem lenne számodra túl mélyen, esküszöm, elvinnélek egy körre alázatot tanulni
az álmok irányába!
– Az
álmok? – értetlenkedett a király.
– Rémálom
és Édesálom – magyarázott szárazon a nő. – E két véglet ereje s uralma nő,
ahogy lefelé ébredünk. A legalsóbb szinteken ők maguk az istenek. Balszerencse
Rémálom egyik alsó máshonnanja. S ha a dolog, amiről Szűrő beszél, odáig leér,
akkor bizony komoly ügyről van szó.
A
király elgondolkozott a hallottakon. Tekintete összetalálkozott az őt fürkésző
Szükséges Rosszéval. Kirázta a hideg – úgy érezte, Szúró a velejéig hatol, döf,
majd megragadva féltve őrzött, gonoszsággal átitatott titkait, a lyukon
keresztül kirántja azokat, közszemlére téve őket, s egyúttal kifordítja a
szégyenkező tulajdonost, ki már nem lehet régi önmaga, csakis az, ami valójában
volt.
Kérdés,
hogy mikor lépett az egész alakos tükör elé, s hogy előre megrendezte-e ezt a
helyzetet. Ami biztos: a Szükséges Rossz most ellépett a tükörtől, megláttatva
a királlyal azt, amivel szembesülni nem akart.
A
testében idősebb férfi száját vékony, elgyötört sikoly hagyta el.
– Elég
a játszadozásból! – torkolta le őket Virágének.
A
király földöntúli hálát érzett irányába, amiért megállította a Szükséges
Rosszat: nem hitte, hogy sokáig elviselheti önmagát.
– Eljutottál
végül oda? – fordult Virágének Romlás fiához.
– Sokadik
próbálkozásra. Valami nagyon felkavarhatta a végletek állóvizét.
– Írd
le pontosan a történteket!
A
Szükséges Rossz lágyan elmosolyodott.
– Édesálom
teremtményei betörtek az álombolygásomba. Megrontották a gonoszt, ha úgy
tetszik. Képtelen voltam tisztán, a maga valójában vágyni a helyet…
– Amikor
nem sikerült… jutottál valahova?
– Ezek
tényleg istenek, Vörös Angyal. Lehet, hogy csak a fejünkben vihetik végbe a
beavatkozást, de végeredményében kompletten felülírhatnak bármit.
– Azt
akarod mondani, hogy nem is tudhatjuk, sikerült-e az igaziba térni?
– Mindenből
csak egy van. De ezek kapnak az álomvágyáson, megmásítják közben, s egyúttal a
célt is megváltoztatják. Alighanem ezáltal lehetnek mindenhatóak a saját
birodalmaikban is.
– Itt
és most veszélyben vagyunk? – kérdezte Virágének, miközben keresztbe font
karjait görcsösen markolták ujjai.
– Ne
félj, Vörös Angyal! Aligha érdekeljük őket – beleértve a céljainkat is.
– De
bejöhetnek ide? – ijedezett a király.
– Mindenhova.
Talán csak a legfelsőbb világba nem. Ha van olyan egyáltalán.
– Van
– jelentette ki határozottan Virágének, majd csöndesen hozzátette: – Kell
legyen.
– Számunkra
egyre megy – hagyta rá a Szükséges Rossz a másik kettő számára igencsak
idegesítő nyugodtsággal a hangjában. – Ami a lényeg, az a mélységgel egyenesen
arányos mérték. Példának okáért itt nem kell számítanunk akaratunkkal
ellentétes fordulatokra, habzó szájú, udvarias fenevadakra, vagy jelenésekre
lelketek mélyén szeretett, de különböző okok, gátlások miatt feledni vágyott múltatokból.
A
király nyelt egyet, s a lehajtott fejű Virágénekre meredt. Kellemetlen volt
pártfogóját ilyen legyőzöttnek látni.
– Mi
történhet akkor itt? – tette fel a csendet megtörendő az általa is
fölöslegesnek gondolt kérdést.
A
Szükséges Rossz lassan körbenézett, tekintete végül megállapodott az egyik
festményen.
– Talán
kitaláltad már – beszélt a műalkotás felé –, hogy most Rémálom peremterületén
vagyunk.
A
király tétován bólintott, majd ő is a festményre pillantott – az egyik
kedvencére a teremben: két, kocsideréknyi tálcát festett meg a beteglelkű
alkotó, egyikbe emberi testeket, a másikba a hozzájuk tartozó fejeket hányták
egymásra halomba. Eredetileg középen egy hóhér állt büszkén, bal kezével
következő áldozatát rángatta hajánál fogva a tuskó felé; jobbjával, a vállain,
nyaka mögött átvetve hatalmas, mosolygó arccá kikönnyített fejű bárdot tartott
– az elválasztást végző íves penge volt a száj.
Most
azonban a hóhér a tuskó előtt ült és… varrt.
A
háttérben vidám, varratos nyakú emberek indultak neki újra az életüknek, a
földön heverő bárd pedig nagyon el volt kámpicsorodva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése