Erne mesélt.
Eleinte,
Balszerencsén megesett kalandjai taglalásánál még félénken fejtette ki az
izgalmasabb részeket, fordulatokat, ügyelve valamennyi szóra, amit paranoiája
ellene felhasználhatónak ítélt.
Romlás
nem szólt bele, legfeljebb csak biztatta, esetleg rá-rákérdezett egy-egy
részletre – mint egy igazi, kíváncsi hallgató.
Ez
persze nem csoda, hiszen elképesztő sztori volt – maga Erne sem tudott magának
nem hízelegni ezzel kapcsolatban. Küzdeni egy eleve nehezen elérhető célért,
miközben a világ fundamentuma akarja az ellenkezőjét – maradjunk annyiban, hogy
nem egyszerű.
Aztán
ahogy belejött a mesélésbe, előbányászta egy különös máshonnan történetét, ahol
az anyaméhben töltött idő során valamennyien megismerik – amennyire ez ott,
akkor, azon képességekkel lehetséges – saját sorsukat, születéstől a halálig.
Furcsa, vagy inkább beteg tréfának hangzott egy ilyen hely létezése még most
is, ahogy előadta. Az embereket kínzó déjà vu-k, a mélyre ásott végzetes tudás
állandó jelenléte, fűszerezve egy csomó más, meghatározó történéssel, amelyek
ideje, végkimenetele, esetleg megoldása végig ott van. Átlagosan minden
második családba jut náluk egy megszállott, aki az ismeret
megismerésére, sorsa fölötti irányítás megszerzésére áldozza életét. A többiek
jellemzően megpróbálnak e sajátsággal együtt élni, de olyanok is akadnak, akik
szektába szerveződnek, különleges képességüket megszemélyesítik, s egyfajta
istenként, őrangyalként tekintenek a déjà vu-ikre.
A
vándor beszélt még aztán a súlytalanság érzéséről (amit fogság ide vagy oda,
Romlás sosem tapasztalhat meg… vagy legalábbis Erne ezt remélte). Vagy a
szintén ehhez köthető űr mélységeiről, e másik, nehezen megismerhető irány
véghetetlenségéről.
A
légúszós (egyébként érdekes és kikívánkozó) történeteket taktikai okokból
kerülte.
Aztán
az ősidők, a meg nem tapasztalt, de azért általa különböző úton-módon
viszonylag jól ismert kor következett volna, amikor még a testvérnépek éltek és
virultak…
Erne
itt megakadt. Talán épp ez az? Ezt akarja belőle kiszedni? Persze Romlás
figyelmeztette, hogy ne agyaljon ilyeneken, mert csak magába bonyolódik –
nyilván adja magát, hogy ez csupán trükk.
A
róka vörös szemeibe nézett, melyek mintha veszítettek volna csillogásukból, s
hunyorogva figyelték a semmit. Bezzeg ha tényleg az övé lenne a test, hogy
olvashasson tekintetéből! De vajon egy fogalom megtestesülése is képes
metakommunikációra? Ha igen, a szemeit csak nem tudná kordában tartani!
De
mit mondjon? Persze csak amennyiben úgy dönt… De az biztos, hogy e téma
mindenkit érdekel, s a jelek szerint senki nem rendelkezett róla komoly
tudással; a mesék burjánztak, míg az igazság rejtve maradt a tömegek előtt.
Ha
Romlás ezen tudásra szomjazik, akkor valóban jó helyen jár – Erne ugyanis
tudott ezt-azt, egy keveset. Hiszen érintett volt. A vándorok és a vörös
tündék – tudniillik – testvérnépekként kellett tekintsenek egymásra.
Valószínűleg
tudna is szárnyalni, ahogy javasolta segítőkész ellenfele. Tudása alapján – ha
érdekelték volna ilyesféle titulusok – szakértője, talán a legnagyobb élő
tudója a témának. És nem jelzett ösztöne csapdát. Itt legalábbis nem.
Meséljen
akkor?
Mi
lenne, ha inkább Romlás mesélne?! Elvégre elég régóta rontja a máshonnanok
levegőjét, elvileg jelen volt már akkoriban is. Persze ha átadná a szót, azzal
nem követné a tanácsát, de milyen tanács az olyan, aminek végső indítékát
álságos homály fedi?
– Szerinted
mi történt a testvérnépekkel? – vetett véget a töprengésnek Erne.
– Hm-mhmm.
Lehet,
hogy ennyivel túljártam az eszén, csúnyán és elegánsan, éppen a célba érés
előtt? – Romlás továbbra sem szólt. – Egy
szava sem lehet, nem voltak itt szabályok, csak ajánlások. Rajtad a sor, te
undokság!
– Biztos,
hogy ezt akarod? – a gondolat-szavakon túl átjött, hogy ha lenne mit,
Romlás most megcsóválná a fejét. – Felajánlottam a visszakozást – ezt jól
vésd az eszedbe!
– Mert?
– Így
még jobban fog fájni a feletted aratott győzelmem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése