A fel-ébredés minden különösebb nehézség nélkül
zajlott, tényleg csak akarni kellett – „csak”, hiszen a Rezervátumban a
legritkább esetben akar mást az ember, mint amit ott kap. Szinte nyomta felfelé
lényét az álom, mintha levágták volna testéről a súlyokat, amik lent tartották.
Először
egy tök kihalt, sziklás tájra kerültek (a róka ugyan nem jött vele, de
rövidesen előkerült egy másik, és úgy tűnt, lényük egy és ugyanaz). Legújabb,
megtermett, vastag bundája miatt ráadásul inkább farkas méretű állat-társa
egyből morogva noszogatni kezdte orrával.
– Jól
van már, jól van! – morgott vissza a nő, s már hajtotta is vissza a fejét a
fagyos talajra, pedig még a csipát sem vakarhatta ki a szemzugaiból.
Hasonlóan
röviden érintett két további máshonnant. Szóra sem érdemesek. Csak a másodikon
találkozott ismét a rókával egy gyors nógatás erejéig.
Az
utolsó helyszínen elsőnek ébredő orrát aztán megcsapta az olaj és az
égéstermékek illata. Fájdalmasan jól estek neki, egyúttal felkorbácsolták
félelmeit. És volt még egy egészen más érzése is: idefele vörös mágia nyomát
érezte, s egy pillanatra attól tartott, hogy nem juthat be, nem ébredhet itt
fel.
A
csöppnyi, matractalan lócákkal keretezett, ablaktalan kabinban a megszokott
félhomály uralkodott – a légúszók mindig is hideg lenézéssel, rejtegetni való
dologként tekintettek az átébredés intézményére.
Otthon,
édes otthon – gondolta keserűen, majd még jobban
elszontyolodott, mikor rájött, hogy itt aligha számíthat róka képében tetszelgő
kísérőjére – a légvárakban nem tűrtek meg vad- és hobbiállatokat.
Összerezzent,
ahogy oldalán a felcsúszott ruha hozzáért a hideg „ágyhoz”. De összességében
valahogy rendben volt. Igen, otthon. Olyan, amilyen, és ezért is szeretjük.
Nyikorogva
kitárta talán az egyedüli elhanyagolt ajtót a IV-es Légvárban. A látvány
lehangolta. Nyilván nem számított fogadóbizottságra – már csak azért sem, mert
elvileg senki sem tudta, hogy ő, az igazi elment. De hogy senki nincs odakint e
kellemes, késő délutáni órában, mikor a napsugarak felforrósította felületeket
a szél már jócskán lehűtötte, ezen azért egy picit csodálkozott.
Felnézett
az égbe szúró Lándzsára, tekintete hiába kereste a körülötte muslincaként
keringő sárkányokat és siklókat. Megértette, hogy valami nincs rendjén.
Egy
pillanatra elfogta a félelem, hogy esetleg elmentek, meghaltak… hogy nincs itt
senki… úgy egyáltalán… Hiszen annyi ideig volt távol… De szinte azonnal
megnyugtatták a padló alatt fújtató-csattogó gépezetetek egészséges – tehát
karbantartott – zajai. Talán nincs akkora baj…
Kit
keressen fel? Árva volt, szinte teljes harcos-lelkületű családja odaveszett az
utolsó háború során. Azt követően két, szabadidejüket és energiájukat az
egymással való civakodásra fordító nagymamájához került (a rossz nyelvek
szerint szülei az anyósok elől menekültek a háború élhetőbb poklába). Senki nem
kárhoztatta őt azért, mikor oly ritkán, komoly nehézségek árán bevallotta:
örült korai haláluknak, melyről a belülről őket emésztő bánat gondoskodott,
amit nem nyomhatott el semmilyen torzsalkodás.
Kizárásos
alapon barátai maradtak… Az a kettő… Akiket itt hagyott. Ne szépítsük: csúnyán
átejtette őket, csak azért, hogy magát mentse. Többet érdemeltek, igaz barátot.
De
ezen már nem lehetett segíteni. Az, amiért visszatért, ezúttal talán valóban
fontosabb megmételyezett kapcsolatainál. Aztán… ha tényleg visszatér…
erősebb jellemként fogja állni jogos haragjukat és titkon számítani a
megértésre, mely a teljes kitárulkozást követően idővel remélhetőleg
helyrehozza a dolgokat.
Szép
lenne.
Legkedvesebb
fiú barátját azonban nem találta otthon. Egyedül lakott, amolyan önkéntes,
szülei intellektuális jövőt erőltető terrorja elől menekült árvaként – talán ez
kovácsolta őket annyira össze… Barátságuk kötelékei kezdettől fogva erősen
tartották őket, de sosem gabalyodtak össze. Nem bánták, testvérként szerették
egymást.
Aztán
barátnője, egy híján (mely azért sokfelé ágazott…) legmélyebb titkai beható
ismerője következett. A neszekből ítélve otthon voltak, ajtót azonban nem
nyitottak.
Tett
egy kört, hátha talál egy járókelőt, de sehol senki, csak a gépek zakatoltak,
meg a kémények pöfögtek. Visszatért a házhoz és most már dörömbölt és kiabált.
És
íme, mint életében annyiszor, az agresszió meghozta gyümölcsét.
– Mi
a fenét akarsz? – kérdezte a fojtott férfihang.
– Mi
folyik itt? Hol van mindenki? Miért nem engedtek be? – hadarta végig kérdéseit,
mintha csak korlátozott ideig beszélhetnének.
Szünet
következett, végül zár nem kattant, de válaszolt az apa: – Pestis. Méghozzá az
a nyavalyaféle… Néhányan a legjobb sárkánypilóták közül, köztük a barátoddal, a
Légromba mentek. Karanténnak használják. Ha megbizonyosodtak afelől, hogy nem
fertőződtek meg, továbbállnak és segítséget hoznak a többi légvárból. Azt
hittem… Azt hittük, te is velük vagy.
– Ti
jól vagytok?
– Jól
van.
Megnyugodva
a hírtől, hogy a két számára legkedvesebb valószínűleg jó egészségnek örvend a
járvány ellenére, némán, láthatatlanul búcsút intett, majd szédelegve
odébbállt. Percekig csak mélyeket lélegzett a falnak dőlve, arcát kezébe temetve.
Nem fért a fejébe az egykori otthonát sújtó sorscsapás.
Aztán
eszébe jutott még valaki – nem egészen barát, de azután a bizonyos kettő után ő
állt ahhoz a legközelebb… és nem is igazán kettejükön múlott, hogy nem lett
belőle több.
Akkoriban
úgy gondolt magára, mint szexuális ragadozóra, aki elcsábítja, majd
könyörtelenül felemészti áldozatait; senki nem bírta néhány hétnél tovább az
általa diktált iramot.
Így
volt ez teste korai felfedezésétől egészen egy srác, Szanaszél megismeréséig,
aki nem csak, hogy bírta a tempót, még addig érintetlen szívét is
megdobogtatta. Idegesítette benne, hogy neki sem elég egy valaki, hogy legalább
akkora csődör, mint amekkora kurva ő (őt nem igazán érdekelte a környezete
által alkalmazott, egyébként felháborító kettős mérce).
Végül
mégsem neki adta át magát teljességében, hanem annak, aki miatt ez az egész
menekülősdi bekövetkezhetett.
Miért
nem hagyta, hogy kiteljesedjenek a dolgok? –
gondolkozott el ezen életében először.
Miért
hitt neki, amikor elárulta Szanaszél származását és ezzel azt sugallta: nem
szabad belebonyolódnia a kapcsolatba. Miért volt ilyen gyáva?
A
szerelem gyötörte, de ő abban a meggyőződésben, hogy milyen belevaló, kemény
csaj, ellenállt, és végül győzött – micsoda nevetséges diadal! Haverok maradtak,
mert nem bírt ellenállni a fiú egyébként közömbösnek tűnő közeledésének.
De
ennyi, néhány korai alkalom és a szórakozás volt minden.
Szanaszél
többedmagával – a fellelhető legfurább arcokkal – lakott egy olcsó, gépészet
szintjébe süllyesztett, szerelőknek szánt kabinlakásban. Otthona maximálisan
kihasználta a légvár szűkös kereteit, s a fiú elérte ezzel, hogy a lehető
legtávolabb kerüljön anyjától, a bolond banyától.
Az
ajtó itt is süketen, zárva fogadta. Az egyik lakó a legjobb sárkánypilótája
volt a IV-es Légvárnak, kit még ő is túlontúl harc-őrültnek tartott – a veterán
holléte magyarázható a Légromban létesített karanténnal. Lakott velük egy lány
is, kábítószer-, de inkább mindenfüggő.
Na
meg az a srác, akivel heccből ő is kikezdett, csak hogy kiderítse, mit tudhat
egy autista (szerinte csak szimplán: elmeháborodott) könyvmoly az ágyban.
Rosszul, kellemetlenül érezte magát utána (nem bevallottan:
lelkiismeret-furdalás gyötörte). A fiú a dolog után egyből valami
tudomány és fantázia határterületein bolyongó könyv felé nyúlt. Talán most is
zavartalanul lapozgat kuckójában, talán nem is tudatosan, de áldva a
beköszöntött halálos fantázia nyugalmát.
És
persze Szanaszél. Bárcsak ajtót nyitna! Mondjuk az is igaz, hogy ő is ügyes
sárkánypilóta, ugyanakkor sohasem lehetett a legjobb – imádott légúszni,
harcolni viszont annál kevésbé szeretett; ritkán is lógott a többiekkel…
De
ha nincs idehaza…
Érdekes
módon most érezte magát ittléte során a legkellemetlenebbül. Gyűlölte Szanaszél
zsémbes, félőrült anyját – amiért az is hasonlóan viseltetett iránta…
Észrevette, hogy akkor utálta meg, mikor nem találva helyét a világban,
elszegődött mentorához… De hát erről csak ő maga tudott, őt senki nem
láthatta!
Szanaszél
sem volt oda az özvegységet elfogadni képtelen anyjáért… De neki legalább volt
oka a kamaszos lázadáson túl: menekült, legalább annyira kvázi özvegy
szülőjétől, mint önmagától.
És
igazából nagyon is szerette az anyját!
Ha
tényleg a fantazma-pestis ütötte föl a fejét, akkor minden bizonnyal ott van
vele és óvja önmagától: a férje távozta óta (az is elmenekült tőle!)
labilis nő simán kitenné magát a kórnak egy kis beteljesülésért cserébe…
Rohanni
kezdett, s negyed óra alatt átszelte a légvárat.
Az
ajtót nyitva találta, s egyből elfogta a rossz előérzet.
Minden
udvariaskodást mellőzve csörtetett a penészes-poros kabinokon át. Szanaszél
anyját saját, bűzös vérében úszva lelte a padlón, fél karral az ágyba
kapaszkodva. Alig pihegett, de a mellkasán dagadozó gubó ennyitől is adagolta
magából a gennyes vért.
A
nő hirtelen megszánta, s ismerve a pestis e változatát (mellesleg ezt is tőle
tanulta… – a francba már!), felvett egy vastag, hőálló bőrkesztyűt, s
azon keresztül próbálta felcibálni az ágyra. Alig ránthatta meg egyszer, mire
az asszony felvisított, majd a hang szaggatott hörgésbe ment át.
Visszaeresztette
a padlóra, s ekkor az égkék, Szanaszél feketébe hajló barnájától úgy elütő
szemek résnyire nyíltak.
– Te…
te szolga, te… – kezdte egyből az utálatoskodást az idősebb nő.
A
fiatalabb lenyelte a sértést. – Hol van Szanaszél?! – kevesen múlott, hogy meg
ne rázza. – Hol van a fiad?!
– A
Kékségnek adtam…
– Miket
beszélsz?! – rivallt rá, és meg akarta ragadni a grabancát, de a haldokló
gyorsabb volt!
Szanaszél
anyja elkapta a döbbenettől egészen lefagyott, sírás környékezte nőt: egyik
kezével felszegte állát, másikkal hófehér hajába markolt, vérvörössé festve a
tincseket maga után, amíg meg nem állapodott. Már-már földöntúli erővel bírt.
– Sosem
érheted utol az én vándor fiamat! – suttogta jegesen a fülébe. – Aláment, ahogy
az apja… és ő is élni fog!
Fogja
hátrafeszített fejjel, hitetlenkedve meredt rá a szeme sarkából. Kislányosan
hüppögött – nem emlékezett, hogy valaha sírt volna a légúszók máshonnanján.
Szanaszél!
Hiszen
én… Ez nem lehet!
– Hagyj
boldogan meghalni – eresztette el az anya, majd teljesen kiterült. – A kór újra
összehoz bennünket… Erne… Szanaszél… Hagyj nekem békét, Égbolt Sikló!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése