2015. október 10., szombat

II. szakasz: Kísért a jövő 4.

A fel-ébredés minden különösebb nehézség nélkül zajlott, tényleg csak akarni kellett – „csak”, hiszen a Rezervátumban a legritkább esetben akar mást az ember, mint amit ott kap. Szinte nyomta felfelé lényét az álom, mintha levágták volna testéről a súlyokat, amik lent tartották.
Először egy tök kihalt, sziklás tájra kerültek (a róka ugyan nem jött vele, de rövidesen előkerült egy másik, és úgy tűnt, lényük egy és ugyanaz). Legújabb, megtermett, vastag bundája miatt ráadásul inkább farkas méretű állat-társa egyből morogva noszogatni kezdte orrával.
– Jól van már, jól van! – morgott vissza a nő, s már hajtotta is vissza a fejét a fagyos talajra, pedig még a csipát sem vakarhatta ki a szemzugaiból.
Hasonlóan röviden érintett két további máshonnant. Szóra sem érdemesek. Csak a másodikon találkozott ismét a rókával egy gyors nógatás erejéig.
Az utolsó helyszínen elsőnek ébredő orrát aztán megcsapta az olaj és az égéstermékek illata. Fájdalmasan jól estek neki, egyúttal felkorbácsolták félelmeit. És volt még egy egészen más érzése is: idefele vörös mágia nyomát érezte, s egy pillanatra attól tartott, hogy nem juthat be, nem ébredhet itt fel.
A csöppnyi, matractalan lócákkal keretezett, ablaktalan kabinban a megszokott félhomály uralkodott – a légúszók mindig is hideg lenézéssel, rejtegetni való dologként tekintettek az átébredés intézményére.
Otthon, édes otthon – gondolta keserűen, majd még jobban elszontyolodott, mikor rájött, hogy itt aligha számíthat róka képében tetszelgő kísérőjére – a légvárakban nem tűrtek meg vad- és hobbiállatokat.
Összerezzent, ahogy oldalán a felcsúszott ruha hozzáért a hideg „ágyhoz”. De összességében valahogy rendben volt. Igen, otthon. Olyan, amilyen, és ezért is szeretjük.
Nyikorogva kitárta talán az egyedüli elhanyagolt ajtót a IV-es Légvárban. A látvány lehangolta. Nyilván nem számított fogadóbizottságra – már csak azért sem, mert elvileg senki sem tudta, hogy ő, az igazi elment. De hogy senki nincs odakint e kellemes, késő délutáni órában, mikor a napsugarak felforrósította felületeket a szél már jócskán lehűtötte, ezen azért egy picit csodálkozott.
Felnézett az égbe szúró Lándzsára, tekintete hiába kereste a körülötte muslincaként keringő sárkányokat és siklókat. Megértette, hogy valami nincs rendjén.
Egy pillanatra elfogta a félelem, hogy esetleg elmentek, meghaltak… hogy nincs itt senki… úgy egyáltalán… Hiszen annyi ideig volt távol… De szinte azonnal megnyugtatták a padló alatt fújtató-csattogó gépezetetek egészséges – tehát karbantartott – zajai. Talán nincs akkora baj…
Kit keressen fel? Árva volt, szinte teljes harcos-lelkületű családja odaveszett az utolsó háború során. Azt követően két, szabadidejüket és energiájukat az egymással való civakodásra fordító nagymamájához került (a rossz nyelvek szerint szülei az anyósok elől menekültek a háború élhetőbb poklába). Senki nem kárhoztatta őt azért, mikor oly ritkán, komoly nehézségek árán bevallotta: örült korai haláluknak, melyről a belülről őket emésztő bánat gondoskodott, amit nem nyomhatott el semmilyen torzsalkodás.
Kizárásos alapon barátai maradtak… Az a kettő… Akiket itt hagyott. Ne szépítsük: csúnyán átejtette őket, csak azért, hogy magát mentse. Többet érdemeltek, igaz barátot.
De ezen már nem lehetett segíteni. Az, amiért visszatért, ezúttal talán valóban fontosabb megmételyezett kapcsolatainál. Aztán… ha tényleg visszatér… erősebb jellemként fogja állni jogos haragjukat és titkon számítani a megértésre, mely a teljes kitárulkozást követően idővel remélhetőleg helyrehozza a dolgokat.
Szép lenne.
Legkedvesebb fiú barátját azonban nem találta otthon. Egyedül lakott, amolyan önkéntes, szülei intellektuális jövőt erőltető terrorja elől menekült árvaként – talán ez kovácsolta őket annyira össze… Barátságuk kötelékei kezdettől fogva erősen tartották őket, de sosem gabalyodtak össze. Nem bánták, testvérként szerették egymást.
Aztán barátnője, egy híján (mely azért sokfelé ágazott…) legmélyebb titkai beható ismerője következett. A neszekből ítélve otthon voltak, ajtót azonban nem nyitottak.
Tett egy kört, hátha talál egy járókelőt, de sehol senki, csak a gépek zakatoltak, meg a kémények pöfögtek. Visszatért a házhoz és most már dörömbölt és kiabált.
És íme, mint életében annyiszor, az agresszió meghozta gyümölcsét.
– Mi a fenét akarsz? – kérdezte a fojtott férfihang.
– Mi folyik itt? Hol van mindenki? Miért nem engedtek be? – hadarta végig kérdéseit, mintha csak korlátozott ideig beszélhetnének.
Szünet következett, végül zár nem kattant, de válaszolt az apa: – Pestis. Méghozzá az a nyavalyaféle… Néhányan a legjobb sárkánypilóták közül, köztük a barátoddal, a Légromba mentek. Karanténnak használják. Ha megbizonyosodtak afelől, hogy nem fertőződtek meg, továbbállnak és segítséget hoznak a többi légvárból. Azt hittem… Azt hittük, te is velük vagy.
– Ti jól vagytok?
– Jól van.
Megnyugodva a hírtől, hogy a két számára legkedvesebb valószínűleg jó egészségnek örvend a járvány ellenére, némán, láthatatlanul búcsút intett, majd szédelegve odébbállt. Percekig csak mélyeket lélegzett a falnak dőlve, arcát kezébe temetve. Nem fért a fejébe az egykori otthonát sújtó sorscsapás.
Aztán eszébe jutott még valaki – nem egészen barát, de azután a bizonyos kettő után ő állt ahhoz a legközelebb… és nem is igazán kettejükön múlott, hogy nem lett belőle több.
Akkoriban úgy gondolt magára, mint szexuális ragadozóra, aki elcsábítja, majd könyörtelenül felemészti áldozatait; senki nem bírta néhány hétnél tovább az általa diktált iramot.
Így volt ez teste korai felfedezésétől egészen egy srác, Szanaszél megismeréséig, aki nem csak, hogy bírta a tempót, még addig érintetlen szívét is megdobogtatta. Idegesítette benne, hogy neki sem elég egy valaki, hogy legalább akkora csődör, mint amekkora kurva ő (őt nem igazán érdekelte a környezete által alkalmazott, egyébként felháborító kettős mérce).
Végül mégsem neki adta át magát teljességében, hanem annak, aki miatt ez az egész menekülősdi bekövetkezhetett.
Miért nem hagyta, hogy kiteljesedjenek a dolgok? – gondolkozott el ezen életében először.
Miért hitt neki, amikor elárulta Szanaszél származását és ezzel azt sugallta: nem szabad belebonyolódnia a kapcsolatba. Miért volt ilyen gyáva?
A szerelem gyötörte, de ő abban a meggyőződésben, hogy milyen belevaló, kemény csaj, ellenállt, és végül győzött – micsoda nevetséges diadal! Haverok maradtak, mert nem bírt ellenállni a fiú egyébként közömbösnek tűnő közeledésének.
De ennyi, néhány korai alkalom és a szórakozás volt minden.
Szanaszél többedmagával – a fellelhető legfurább arcokkal – lakott egy olcsó, gépészet szintjébe süllyesztett, szerelőknek szánt kabinlakásban. Otthona maximálisan kihasználta a légvár szűkös kereteit, s a fiú elérte ezzel, hogy a lehető legtávolabb kerüljön anyjától, a bolond banyától.
Az ajtó itt is süketen, zárva fogadta. Az egyik lakó a legjobb sárkánypilótája volt a IV-es Légvárnak, kit még ő is túlontúl harc-őrültnek tartott – a veterán holléte magyarázható a Légromban létesített karanténnal. Lakott velük egy lány is, kábítószer-, de inkább mindenfüggő.
Na meg az a srác, akivel heccből ő is kikezdett, csak hogy kiderítse, mit tudhat egy autista (szerinte csak szimplán: elmeháborodott) könyvmoly az ágyban. Rosszul, kellemetlenül érezte magát utána (nem bevallottan: lelkiismeret-furdalás gyötörte). A fiú a dolog után egyből valami tudomány és fantázia határterületein bolyongó könyv felé nyúlt. Talán most is zavartalanul lapozgat kuckójában, talán nem is tudatosan, de áldva a beköszöntött halálos fantázia nyugalmát.
És persze Szanaszél. Bárcsak ajtót nyitna! Mondjuk az is igaz, hogy ő is ügyes sárkánypilóta, ugyanakkor sohasem lehetett a legjobb – imádott légúszni, harcolni viszont annál kevésbé szeretett; ritkán is lógott a többiekkel…
De ha nincs idehaza…
Érdekes módon most érezte magát ittléte során a legkellemetlenebbül. Gyűlölte Szanaszél zsémbes, félőrült anyját – amiért az is hasonlóan viseltetett iránta… Észrevette, hogy akkor utálta meg, mikor nem találva helyét a világban, elszegődött mentorához… De hát erről csak ő maga tudott, őt senki nem láthatta!
Szanaszél sem volt oda az özvegységet elfogadni képtelen anyjáért… De neki legalább volt oka a kamaszos lázadáson túl: menekült, legalább annyira kvázi özvegy szülőjétől, mint önmagától.
És igazából nagyon is szerette az anyját!
Ha tényleg a fantazma-pestis ütötte föl a fejét, akkor minden bizonnyal ott van vele és óvja önmagától: a férje távozta óta (az is elmenekült tőle!) labilis nő simán kitenné magát a kórnak egy kis beteljesülésért cserébe…
Rohanni kezdett, s negyed óra alatt átszelte a légvárat.
Az ajtót nyitva találta, s egyből elfogta a rossz előérzet.
Minden udvariaskodást mellőzve csörtetett a penészes-poros kabinokon át. Szanaszél anyját saját, bűzös vérében úszva lelte a padlón, fél karral az ágyba kapaszkodva. Alig pihegett, de a mellkasán dagadozó gubó ennyitől is adagolta magából a gennyes vért.
A nő hirtelen megszánta, s ismerve a pestis e változatát (mellesleg ezt is tőle tanulta… – a francba már!), felvett egy vastag, hőálló bőrkesztyűt, s azon keresztül próbálta felcibálni az ágyra. Alig ránthatta meg egyszer, mire az asszony felvisított, majd a hang szaggatott hörgésbe ment át.
Visszaeresztette a padlóra, s ekkor az égkék, Szanaszél feketébe hajló barnájától úgy elütő szemek résnyire nyíltak.
– Te… te szolga, te… – kezdte egyből az utálatoskodást az idősebb nő.
A fiatalabb lenyelte a sértést. – Hol van Szanaszél?! – kevesen múlott, hogy meg ne rázza. – Hol van a fiad?!
– A Kékségnek adtam…
– Miket beszélsz?! – rivallt rá, és meg akarta ragadni a grabancát, de a haldokló gyorsabb volt!
Szanaszél anyja elkapta a döbbenettől egészen lefagyott, sírás környékezte nőt: egyik kezével felszegte állát, másikkal hófehér hajába markolt, vérvörössé festve a tincseket maga után, amíg meg nem állapodott. Már-már földöntúli erővel bírt.
– Sosem érheted utol az én vándor fiamat! – suttogta jegesen a fülébe. – Aláment, ahogy az apja… és ő is élni fog!
Fogja hátrafeszített fejjel, hitetlenkedve meredt rá a szeme sarkából. Kislányosan hüppögött – nem emlékezett, hogy valaha sírt volna a légúszók máshonnanján.
Szanaszél!
Hiszen én… Ez nem lehet!
– Hagyj boldogan meghalni – eresztette el az anya, majd teljesen kiterült. – A kór újra összehoz bennünket… Erne… Szanaszél… Hagyj nekem békét, Égbolt Sikló!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése