Nem nem nem nem nem nem nem és nem! – zokogott egy aprócska,
saját hánykolódásával kialakított tisztáson.
Ez
a hely Édesálomé… Ez itt a jutalom a életéért cserébe! Itt nem lehet… Itt nem
történhet ilyen!
De
a tények – a kéretlen ének – makacs dolgok.
Miféle
beteg elme akarhat ilyet? Hogy szabadíthatja rá a lánya hús-vér illúzióját, a
meg sem született gyermekét, akinek életét látta elvenni önkeze által? Mikor
annak idején ezzel szembesült, természetesen visszariadt, azonban csupán
részleges visszautat ajánlottak: személycserét, neki személyesen pedig egy
mélységesen elterülő világszövetet: ez lett a Rezervátum nevű, összefüggő,
tehát átébredhető vadászmezők összessége, ahol időtlen időkig, de a sírig
biztosan ellehet.
Miért
kínozzák a bűntudattal? Miért kell egyáltalán bűntudatot éreznie? Hiszen
technikailag nem az ő lánya…
Az
eddig csendben figyelő róka most reszelősen rámordult.
– Mit
akarsz? – szipákolt a nő.
A
róka vakkantott.
A
dal most valahogy felhangosodott. Gyönyörű volt. Kristályosan üde és tiszta, de
mégsem hűvös; sokkal inkább játékos, gyermeki melegség járta át, s a félálomban
hajladozó fákról az ártatlanság visszhangjai verődtek vissza.
A
nő tudta, hogy ezt nem fogja bírni. További elhallgattatási kísérletet sem fog
megkockáztatni – talán már képtelen is lenne rá. Menekülni is kár: próbálta, de
a hang valahogy nem mutatta annak szándékát, hogy egy bizonyos szint alá
gyengüljön.
De
mégis hogyan, s miért?! – gyötrődött, mert nem akarta az
elhagyott máshonnanokat, félt a megváltoztathatatlanságtól, attól, hogy ténylegesen
át kell élnie azt.
A
róka villámgyorsan ott termett mellette. A nő inkább lehunyta szemeit, ne is
lássa őt, meg e máshonnant, hosszú ideje saját világát, a szinte határtalan
otthont, ami maga a jutalom méhe hasonmásának feláldozott gyümölcséért; egy hely,
ahol cserébe nem kell látnia azt, ami meg fog történni. Sokan talán úgy
gondolnák, nem volt jó üzlet egy életnyi önmaga szükségleteihez, vágyaihoz,
megrepedt boldogságához igazított kalandot választania. Kedves ismerőse,
egykori szerelme, Szanaszél például semmi esetre sem ment volna bele. Inkább
belehalna, vagy beleőrülne a részére jutott valóságba. Persze erre mondhatjuk,
hogy ez más, hiszen ő nem hétköznapi légúszó, de akkor is…
De
hát nem vagyunk egyformák – ő ezt választotta, az eszelős kielégülések fedte
bűntudatot, amely így már: sírban nyugvó tetem, nem több. Ki lehet képes
személyes legkétségbeejtőbb iszonyata feltámasztására?
Lassan
felnyitotta nedvességben úszó szemeit. A róka a mellére telepedve nézett vissza
rá, majd az álla alá nyomta nedves kis orrát, s elkezdte bökdösni.
Csak
dőlj a hűs avarágyba, tárd szélesre karod!
A
nő számára létezhető leggonoszabb ének tovább csilingelt a fák közül. Befogta
füleit; a vadászathoz rövidre, éppen az ikerpengék legstabilabb foghatóságáig
növesztett körmei belevájtak bőrébe, majd a húsába.
Ide
nem lesz elég semmi, ami erejéből telik. Itt még a végzetes vadászbalesetek
kiküszöbölése miatt véglegesen meghalni sem lehet…
Más
kérdés, hogy ekkor már sejtette a megoldást – hiszen csak az az egy maradt. De
hiányzott még az elszánás, a bénultság sakkban tartotta.
Ekkor
a róka halkan és panaszosan felvinnyogott, s lehátrált testéről. Egy terebélyes
bokor felé farolva, tágra meredt szemmel figyelte a sűrű növényzetet, melyet
már nem a szél mozgatott.
A
nő felismerte szagáról az egyik legrettegettebb – vagyis legizgalmasabb
fenevadat, mely többek között már az ő egyszeri (és fájdalmas) halálát is
okozta.
Kezei
sebesen siklottak, de a mozdulat csak a markolatokon lehetett teljes, csak itt
kapcsolódhatott rá az önmagából táplálkozó őslendületre, mely sikoltva
kirántotta ikerpengéit hüvelyeikből.
Támadóállásban,
a rókával a háta mögött várta a szörnyeteget, s ezalatt a pár pillanat alatt
elhatározásra jutott: a halálos vágással együtt ébred, arra, amerre szabad az
út, vagyis fölfelé; oda, ahonnan ez az egész bonyodalom származik, ahol talán
már világra jött lánya várja őt: igazi, de nem szülő anyját, hogy kimentse az ő
ellentétének gyilkos kezeiből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése