Most meg min gondolkodik?
De
Virágének hiába kutatta magában a helyzetre rászabadítható, kívánt haragot. A
kisember – e kontextusából kiragadva döbbenetesen jelentéktelenné alacsonyodó
király –, akarata ellenére szánalmat keltett benne. Aránylag egyszerű darab, de
nem elhanyagolható érdektelen múltja, sivár élete sem, mellyel sosem tudott
megbékélni. Lehet sajnálni… De ennyi erővel kit nem?
Egyébként
meg ez a békétlenség jelenthet valamit…
Ekkor
a lehető legmélyebb hangszínű ének mordult fel a távolban, nem is a fülével
hallotta: szinte minden megmozdítható porcikája, testnedve rezonálni kezdett.
Mekkora
potenciál lehet vajon ebben a kiélt királyban, ebben a megcsömörlött
szerencsétlenben, vagy inkább: túlkoros gyermekben? Ha némi szerencsével rálel
arra, amit nem csupán egyes szervei kívánnak, hanem ami kibontja őt, eljuttatja
az elérhető csúcsok közé, ahol aztán már tényleg csak az egyénen múlik, mit hoz
ki magából – mikor és melyik magaslatra hág fel.
Van
érzéke ehhez, vagy csak zabálni és kefélni fog? Esetleg gyilkolni… – miután
levágta a sárkányt bevágja a menyegző zsíros fogásait és végül gerincre vágja a
megmentett jutalmat.
Ha
tudná! Ha valaki szánt volna rá időt, és megmutatta volna neki, milyen lehetőségek
veszik körül az álmodót! Bármi elérhető – ő maga is erre, egy lehetetlenségre
tette föl az életét, képtelen angyalságát.
Márpedig
valamit a király is érzett, hiszen már tudott annyira átébredni, hogy némi
üggyel-bajjal, de egymaga utazzon, elég erős volt ahhoz is, hogy a
bennfeledkezéstől megvédje magát. A dilemma feszítette arcizmai feszélyező
grimasszá merevedtek, szemei az átlagosnál egy fokkal gyorsabban, feszülten és
éberen jártak, pedig a Virágének kikényszerítette elszenderedés
álomcsókjának helyét még mindig dörzsölgette feje kopaszodó búbján.
Végül
is le a kalappal előtte, amiért nem veszik bele teljesen az újfajta,
számára minden valószínűség szerint rendkívül érdekfeszítő tájba, melyet a nő
is szívesen bebarangolt volna, ha az nem volna az ő állapotában túlontúl
veszélyes. Na nem önmagára…
A
távolban egy csapat óriás cammogott libasorban, egyszerre földre sújtó talpaik
alig érezhetően megremegtették a földet, s e lassú alapra dörmögték a
basszusnál is alább szóló, elnyújtott dalukat. Rejtett nagyszerűségéhez a
nemrég átébredt páros fülei nem férhettek.
A király az ütemre pislogva bámult
utánuk, mellkasa szaporán mozgott, akár a fogantatáskor. Talán most éled
újra, és leli meg önmagát. Hagyni kéne…? Virágének azonban úgy érezte, valami
még hátra van. Így… helyes.
Talán
a világ legfurcsább családja voltak, ráadásul a meg sem köttetett
érdekházasságuk felbomlani készült, mielőtt közös lányuk megszülethetne.
A
király szeme megint visszatért Virágének lágyan domborodó hasára. Minden
bizonnyal teljesen triviális gondolatok kavarognak a fejében: Ilyen gyorsan?
Ember egyáltalán? Ember lesz egyáltalán? És akkor most tényleg az ő
lánya van odabent?
Na
igen, lány. Az lesz, de ezt az apa valójában nem tudhatta. Ő még csak egy
ördögi (nem hétköznapi) élet burkát láthatta.
Virágének
rádöbbent, hogy mennyire hiányzik a mélyreható kutatás az apát illetően. Kéznél
volt, s számos (zabi)gyereke alapján tudta, hogy kora ellenére is termékeny. De
miként viszonyult csemetéihez? Királyként nyugodtan megtehette, hogy
felnevelteti őket, és feléjük sem néz.
Virágének
belefúrta sajátját, és ezzel rögzítette a férfi tekintetét. Burjánzó
romlottságra lett figyelmes, mely nem is a lelkéből, vágyaiból származott,
sokkal inkább a hosszan tartó elnyomás gerjesztette. Vagy talán Romlásnak, az
eredeti, azóta dugába dőlt tervek mentén mégiscsak sikerült valamit alkotnia?
Ebben lehet igazság, hiszen annak idején azt kérte Virágének Kárhozathoz
juttatásáért cserébe, hogy amíg hatalmukban áll (neki és a Szükséges Rossznak),
védjék meg az apát, a királyt. Mindketten számoltak vele, bár hogy a fogalom
mit is akart pontosan, az Virágének számára is rejtély maradt. Más kérdés, hogy
valószínűsítette: Romlás terve nem teljesedhetett ki, a minden lében kanál
Ravaszdi tett róla.
De
egy biztos: valami megindult a férfiban. Esetleg a vándor Szanaszél
meggyilkolása tépte el a láncait?
De
nem, ez nem jó kifejezés! E felszabadulás nem forradalom volt, vagy őrjöngő
kitörés. Gonosz, átláthatatlan tömegként gomolygott, beleivódott a
mozdulataiba, és csakúgy nyelte el a fényt a szemén keresztül – mely mégis
csillogott, és ismételten letévedt Virágének hasára; s csak meredt rá,
alig-alig pislogva…
Na
neee!
Virágének
annyira belebambult az elemzésbe, hogy csak későn vette észre (mintha
megakadályozhatta volna!) a reszkető könnycseppet, mely mindjárt kibuggyan.
Hirtelen,
mindenfajta latolgatást mellőzve vetette rá a királyra magát, és fonta át
hosszú kezeivel, végül szájával belefojtotta szájába az értetlen nyögést.
Lassan
és szenvedélyesen csókolództak.
Virágének
szíve úgy zakatolt, hogy pillanatra megijedt, hogy ez árthat a babának. E buta
gondolat mentén el is jutott a vélt megoldáshoz: a gyerek miatt tette?!
Kompenzáció… De kinek is? Hiszen nem a magzatnak szánja, kit születése előtt
megfoszt apjától és különben is arra nevel, hogy majd…
Vagy
mégis?
Honnan
erednek ezen gyönge gondolatok? Mindenét feltette eme szörnyű vár felhúzására a
legmeredekebb hegyfokra. Fagyba és örökké zúgó, sötét viharba szúró tornyában
már készen is állt a zárka: magában a falban, hová élve eltemetteti magát.
Az
alattomos bűntudat azonban aláásta a rendíthetetlennek hitt alapozást. Az
Ősanya szellemisége, melyet a legprofánabb módon, önként engedett be az életébe
a Lüktető és magzata egyesítésével, megpendített egy húrt, mely lágyan, mégis
erőteljesen zengett benne: az élet dala. Teljessé és így befogadhatóvá tette az
óriások nagyon lassan halkuló énekét.
Virágének
saját sorsára ismert a szomorúsághoz írt dalban. Valamennyi eddigi csata,
halálos küzdelem, veszteség, vér és könny eltörpül és elpárolog a rá váró,
legnagyobb, végső megmérettetés mellett – a Kárhozat megköveteli jussát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése